Hálapénz. Micsoda arcátlan eufemizmus. Mert miért kellene az embernek – pénzben kifejezve is – hálásnak lennie azért, mert az orvos elvégezte a munkáját és meggyógyította, vagy világra segítette a gyermekét, kezelte a foggyökerét, netán megműtötte. Jó, persze hálásak vagyunk, hiszen az ember félti az egészségét, a születendő gyermekéről és annak anyjáról nem is beszélve. Mert kiszolgáltatott helyzetben van.
Ugyanakkor a hálapénz jelentésében benne van az is, hogy az elvégzett munka után fizetik ki, amennyiben elégedettek azzal. Mint a borravalót, csak itt sokkal nagyobb az elvárás. Nem 10 százalék. Meg aztán, mihez képest? És nincs az az opció, hogy nem fizetünk.
Már csak azért sem, mert a leggyakrabban már előre meghatározott tarifák szerint kell pengetni. Pontosan tudni, hogy mennyit kell odacsúsztatni a professzor úrnak (sic!), és mennyit a nővérkének. Méghozzá előre, mert különben még a magyar egészségügy által biztosított feltételeket sem kapja meg a beteg, kikerül a külső C-re. (Mellékszál, hogy a hírek szerint ez sem biztosíték arra, hogy a hajnalban meginduló szülést valóban az vezeti le, akinek fizettek érte – választott orvosa válogatja.)
A hálapénznél van egy még sejtelmesebb kifejezés erre az aljasságra: paraszolvencia. Egyes források szerint a szó hungarikum, más nyelvben nem fordul elő, állítólag a 60-as, 70-es években alakult ki (egyike a ma is viruló örökségeknek). Latinosnak tűnik, de igazából nem az. Selyembe csomagolt zsarolás lenne a pontos fordítás, ha lenne miből fordítani, de ez csupán értelmezés. Maguk az orvosok még becézik is: para. Mert olyan kedves. A beteg „parázik”, és „parát” csúsztat az orvos zsebébe. Gyönyörű! Imádom a magyar nyelvet, nincs még egy ilyen, az biztos!
Örömmel olvasom, hogy a kormány eldöntötte, kiűzi az állami intézményekből a magánrendeléseket. Végső ideje volt, amint erről a vízióról a Naiv blogban is lehetett olvasni. Tisztul a kép, még ha lassan is. A tisztogatás következő lépése elkerülhetetlen és fájdalmasabb lesz.
Egyszer és mindenkorra meg kell szüntetni a hálapénzt!
Mondanám, hogy akár érzéstelenítés nélkül, de azt sem szabad elfelejteni, hogy az orvosok, többek között a rezidensek fizetése sem éri el azt a szintet, amelyen nem lenne érdemes kockáztatni, és dacolni bármilyen törvénnyel. Nem mintha egy kőműves, mérnök vagy tanár arányaiban nem keresne nagyjából ugyanannyiszor többet tőlünk nyugatabbra, mint egy orvos – ráadásul itthon a paraszolvencia sem menti a helyzetüket. De mégis. Az adómentesen érkező, összességében igen komoly összegek elvesztése nyomán keletkező sebeket legalább némi hintőporral és tapasszal érdemes lenne kezelni.
Erre már csak azért is szükség lenne, mert orvosok óriási tömege küzd egyenes gerinccel, tiszta lélekkel, gyógyít minden elvárás nélkül, és hálás egy mosolyért. Ők igazán rászolgáltak a magasabb bérre! Vagy a mentőorvosok, akik nem mondhatják egy halálos veszélyben forgó betegnek, hogy tízezerért gyorsabban visszük be, és már a kocsiban elkezdjük a munkát. Meg azért is, hogy a több pénz mellé jogosan lehessen rigorózus szankciókat tenni.
Talán nem ördögtől való gondolat, hogy az az orvos, aki hálapénzt zsarol ki a betegéből, az ne dolgozhasson tovább orvosként. Lehet, hogy ugrik néhány adriai vitorlás, pár palota meg a Lexusok, de ennél nagyobb gond ne legyen!
Látni kell azonban, hogy semmilyen törvény nem lehet igazán hatásos, ha maga az orvostársadalom nem akar megtisztulni. Sajnos nemigen lehet hallani arról, hogy az orvosok képviselői, például professzorok, orvosi társaságok vezetői felemelnék a hangjukat a paraszolvencia ellen. Para van? Pedig – többek között – ezért is harcolniuk kellene, de ők, köszönik szépen, jól vannak.
Újabb mellékszál, hogy még soha senki nem tüntetett a hálapénz ellen. Vajon miért? Az nem lehet, hogy mindenkinek jó így! Vagy a paraszolvenciát el nem fogadó orvosok végigvonulhatnának az Andrássy úton a Hősök teréig, mert a jelen környezetben ott a helyük. Hősök, a maguk módján. Legalább láthatnánk, ki nincs ott
Ken Follett Katedrális című regényében olvastam egy történetet, amely szerint az egyik gyapjúkereskedő megumbuldázta a mérlegét és csalt, átverte a vevőit. A céh, miután kiderült a turpisság, kizárta soraiból, hogy a többiekre ne vethessen rossz fényt az ármánykodása. Többé soha nem tudott visszajutni az üzletbe, ő és a családja is tönkrement. Ez a 12. századi Angliában játszódott. Persze lehet ez írói fikció, de akár meg is történhetett.
Azért el tudnám képzelni, hogy a legarcátlanabb bűnözőket, a betegektől hálapénzt kizsaroló orvosokat az orvostársadalom kiközösíti. Ez lehetne – ez kellene, hogy legyen – az első lépés a megtisztulás felé vezető úton. Az ilyen orvosok nem érdemlik meg, hogy praktizálni tudjanak sem állami, sem magánintézményben, sem Magyarországon, sem külföldön. Veszítsék el az engedélyüket és a kamarai tagságukat – a becsületükkel egyetemben.
A kérdés már csak az, hogy vajon – a magát egyébként rendkívül sokra értékelő – orvostársadalom képes-e szembenézni saját magával, és kivetni soraiból az oda nem valókat. Amint a test is kiveti magából az idegen anyagot. Kérdés, hogy kik vannak többségben. A jó fiúk, vagy a rossz fiúk? Kérdés, hogy a kusza szövevények és szigorú hierarchia közepette lesz-e olyan erő, amely képes elindítani az öntisztulást.
Gennyes egy folyamat, de enélkül nem megy.
Harcolni kell a magasabb fizetésért is. És harcolni kell azért is, hogy az orvosok keze ne csak a bemosakodás után legyen tiszta.
A lelkiismeretükről most nem ejtenék szót. Azt már megismertük, az vezetett ide
A Naiv blog korábbi bejegyzéseit itt olvashatja.
