Vagy felforgatjuk a rendszert, vagy ránk rohad az egész

Érdekes ötlettel jöttek elő a rezidensek az egészségügyi rendszer finanszírozásával kapcsolatban. Nagyinterjúnk.

– Újra téma a fizetős egészségügy. Az illetékes államtitkár egy minapi rádióinterjúban viszont azt erősítette meg, hogy ingyenes marad az ellátás. Első ránézésre – ha az objektív jellemzőket vesszük – akkor ez igaz is. Viszont ha a hálapénz felől nézzük, mélyen a zsebébe kell nyúlnia annak, aki betegként kerül a rendszerbe. Ön azt mondta egy konferencián: nem történt áttörés a paraszolvencia ügyében.
– A Magyar Rezidens Szövetség 2013 tavaszán elindította a hálapénz kampányát, aminek az a célja, hogy egy élhető, fenntartható, hálapénzmentes egészségügyben gyógyuljunk és gyógyulhassunk. Úgy, hogy ne kelljen mélyen a zsebébe nyúlni annak, aki úgy akar végigmenni a gyógyulás folyamatán, hogy nincs igénye extra szolgáltatásokra. Ennek a rendszernek a kialakítása elképzelhetetlen a hálapénzrendszer megszüntetése, s az egészségügyben dolgozók bérrendezése nélkül. Ezt még nem sikerült elérni. Viszont fontos szakaszokon vagyunk túl.

– Éspedig?
– A hálapénzről beszélni nem tabu többé. Mindenki elfogadja a változtatás szükségességét. Zombor államtitkár úr beiktatása utáni megnyilatkozásaiban egyértelműen kifejezte, hogy hálapénzes rendszerben nem lehet reformokat véghezvinni. Ezt már áttörésnek gondoljuk. Ezért is bíztunk abban, hogy az önkormányzati választások előtt és közvetlenül utána is lábra kapott találgatások azzal kapcsolatban, hogy program- vagy személycsere is jöhet az egészségügy területén, nem lesznek valósak. Reméljük, hogy a Zombor Gábor államtitkár által ismertetett program, vagy annak egy része mégiscsak kiteljesedik, végigmegy. Bizakodva hallgattuk az államtitkár hétfői rádióinterjúját, ami szerint több forrás jut majd az egészségügyre. Ez mindenképpen előremutató.

– Az jó, ha önök örülnek. De azért talán akad olyan terület, ahol hiányérzetük támadt.
– Amit kifejezetten hiányoltunk: nem esett szó a bérrendezés, béremelés folytatásáról. A napokban időpontot kérünk az államtitkár úrtól, s akkor a részleteket is megismerjük majd. Mi kitartunk amellett: csak a struktúra és a finanszírozás átalakítása még több forrás megléte esetén sem elégséges. Velünk együtt minden más szereplőnek is az a véleménye, hogy tarthatatlan szakemberhiánnyal nézünk szembe. Itthon kell tartani a nővéreket, orvosokat, akik pedig elmentek, azokat hazacsábítani. Amit viszont biztosra vehetünk, hogy az alapellátás területén bérfejlesztés jöhet. Ez a terület is nagyon fontos, mert a háziorvosok közel harminc százaléka már nyugdíjaskorú, hatvan év fölött van közel negyven százalékuk, miközben a negyvenöt év alattiak aránya jóval kisebb, mindösszesen tizenhét százalék. De nem lesz célravezető, ha külön területenként gondolunk a dolgozókra, és nem egy egységes humánpolitikát folytatunk. Egyszerűen több fiatal belépőre és tapasztalt oktatóra van szükség, és nemcsak az alapellátásban, hanem gyakorlatilag mindenhol.

– Itt nehéz lenne bármilyen újítást véghezvinni, főleg a jelenlegi terhelés mellett.
– Mindenképpen fontos, hogy fiatalok kerüljenek a rendszerbe, ugyanis – ahogy mi értelmezzük – egy új szemléletű alapellátás valósulhat meg, illetve pluszfeladatok is kerülnének a háziorvosokhoz. Nagyon nehéz úgy növelni a terhelést, valamint a feladatok számát még pluszforrások esetén is, ha az amúgy is túlterhelt háziorvos hatvan év fölött van. Fiatalokat kell erre a pályára irányítani, a kérdés az, hogy honnan, miközben minden szakma hiányszakmának minősül. A korfát, illetve az orvoslétszámot is pozitív irányba kell eltolni. És ez a bérek rendezése nélkül nem lehetséges.

– A magyar egészségügy problematikájának alfája és ómegája a bérek kérdésköre lenne?
– Nem. De ha felállítunk egy tízes skálát arról, hogy milyen sorrendben kell beavatkozni azért, hogy a betegek a lehető legjobb és legtöbb ellátást kapják, a bérrendezés az első annak érdekében, hogy a szakemberek itthon maradjanak. Hiába van 21. századi műszerünk és csillogó falak, ha nincs, aki gyógyítson. S persze fontos a finanszírozás is, ami tényleg csak pénz kérdése: ha hiányzik hetvenmilliárd forint, akkor ha van pénz, a kormány beteszi a rendszerbe. Elég csak a kórház-konszolidációkra gondolni. Mindezt pénzzel és a finanszírozás átvilágításával, racionalizálásával meg lehet oldani, de ha elveszítünk egy szakembert, az már nem csak pénzkérdés. Egy jó szakorvos kiképzése körülbelül 15 év. A szakemberhiányt nem lehet pótolni egyik pillanatról a másikra. Hiába kapunk észbe pár év múlva, hogy baj van. Késő lesz. A társadalomnak meg kell érteni, ez nem „csak” egy bérharc, ez egy élhető egészségügyért folyó harc. Ha mi elbukunk, valójában ők, a betegek veszítenek. Fontos, hogy támogassanak bennünket.

Egészségügy: csak kiválasztottaknak?
Kiskirályok és csicskák az egészségügyben

Perverz motivációs eszközök az egészségügyben?
Az egészségtudatosság az általános műveltség része

Hálapénz: ez így egy kegyetlen rendszer

– A bizalmat nem lehet csak úgy felépíteni. Az ember bemegy rendelésre, és nem tudja eldönteni, hogy mikor a nagyobb tahó: ha előveszi a borítékot, vagy ha nem. Pusztító szituáció. Mit szól az időről időre kirobbanó hálapénzes botrányokhoz? Szeptemberben tíz szülész-nőgyógyászt ítélek pénzbüntetésre. Csúnya ügy.
– Ez az ügy is azt bizonyítja, hogy a hálapénzrendszert meg kell szüntetni, mert ezáltal teljes bizonytalanságban élünk. Azon orvoskollégáknak, akik esetleg ellenzik a hálapénzellenes küzdelmünket, észre kell venniük, hogy csapdahelyzetbe kerültünk. Olyan a jogszabályi környezet, hogy bármikor, bárkit bíróság elé lehet állítani még utólag adott paraszolvencia elfogadása kapcsán is. Illetve a Magyar Rezidens Szövetség beadványának és a legfőbb ügyész konstruktív hozzáállásának köszönhetően a közeljövőben meg kell szülessen az új jogszabály, ami feloldja a jogbizonytalanságot az utólag elfogadott hálapénzzel kapcsolatban. A szerencsés az lenne, ha a hálapénz minden formája tiltottá válna, és a szaktárca megkapná azt a politikai és gazdasági mozgásteret, hogy a jogszabály hatályba lépéséig olyan keretrendszert hozzon létre az, ami mentén ez a gyakorlatban is kivitelezhető. Ennek a keretrendszernek az alapja a bérrendezés.

– Újra megindult az elvándorlás. A korábbi ösztöndíjak bevezetése, a béremelések mennyire voltak eredményesek?
– A Markusovszky-ösztöndíj, valamint a hiányszakmás pótlék nagyon fontos lépések voltak. Ezeket az intézkedéseket tűzoltásnak tekintjük, főleg, ha figyelembe vesszük, hogy a szakorvosjelölt megdolgozik a pénzéért. Így nem ösztöndíjat kell neki adni, hanem béremelést. Ez a rezidensek véleménye.

– Túl sok lehetőség nem volt egy nagyságrendileg komolyabb bérrendezésre.
– Bérrendezésre lehetőség mindig van. A kérdés az, hogy az aktuális döntéshozónak mi a prioritása. Elfogadtuk, hogy abban a helyzetben erre volt mozgástere az akkori szaktárcának. A 29 év alattiak elvándorlása mérséklődött, sőt szignifikánsan csökkent 2012–13-ban, ez okozta a teljes létszámban bekövetkező csökkenést, viszont az idei év első félévét összevetve a tavalyi esztendő első félévével, újra megugrást látunk annak ellenére, hogy mindenki természetesnek veszi, hogy 2014-ben is lesznek ösztöndíjak. Az is igaz, hogy pontos számokról még nem tudunk semmit. Ez a helyzet azt jelenti, hogy a rezidensek már csapdának érzik az ösztöndíjakat, mert nem lépett tovább a kormányzat. Ez magyarázza az elvándorolni kívánók számának emelkedését. A Markusovszky-generáció nem kapott megfelelő választ arra, hogy mi lesz a szakvizsga után. Illetve megvan a válasz: a béred a felére csökken, miközben a felelősséged hatványozódik. A szakorvosi bérek meg sem közelítik a Markusovszky-ösztöndíj, a hiányszakmás pótlék, illetve a kétlépcsős bérrendezés összegét. Tehát ez a 275 ezer forintos minimum kell legyen a következő lépés. Ennyit kell keressen – ügyeletek nélkül – egy szakorvos ahhoz, hogy elérje egy, az ösztöndíjjal, illetve a hiányszakmás pótlékkal kiegészített rezidens bérét.

– Ez nagyon komoly bérfeszültség.
– Egy kórházigazgató szájából hangzott el, hogy a már említett pótlékokkal együtt a rezidens jóval többet keresett, mint a tutora, vagyis a rezidens oktatója. Mi ezt nem gondoljuk bérfeszültségnek. Mindenkinek megvan a lehetősége, a tárgyalási pozíciója, hogy egy munkáltatótól annyi fizetést kérjen, mint amennyit megérdemel. Szokjunk le a szomszéd fűje mindig zöldebb hozzáállásról. Ne azért kérjen egy szakorvos több bért, mert egy rezidens többet keres. Azért kérjen béremelést, mert azt megérdemli. Ennek ellenére mi is úgy gondoljuk: fontos ennek a paradox helyzetnek a feloldása azzal, hogy a szakorvosi minimumot – amit az államtitkár úr többször is hangsúlyozott – 2014-ben 275 ezer nettó forintban jelöljük meg, s érjük is el 2015-ben.

A továbbiakban: kórház-konszolidáció és egészségipar, lapozzon!

---- Lapozzon! ----

– Évről évre sok tízmilliárdos összegekkel kell konszolidálni a kórházakat. Ez így lesz most is, illetve készülnek lépések arra, hogy a folyamat végre megálljon. Erre nem önöknél készülnek a tervek, de talán ötleteik lennének: mi lenne a módja ennek a feneketlen zsákot idéző folyamat megállításának? E pénzeknek nagyon meglenne a helye máshol is.
– Ha egyszerűen nézzük, azt is mondhatjuk: jelenleg a mindenkori kormány nyolcvan forintot fizet azért az egészségügyben, ami valójában százba kerül. Az egészségügy szerintünk sem üzlet , mi is ezt mondjuk, a közös kockázatvállaláson alapuló egészségügyi rendszerre van szükség, ennek kell maradnia. Egy állami finanszírozású kórháznak nem a profitszerzés a célja. Nem az a cél, hogy a betegnek minél drágábban adjon el egy szolgáltatást. A cél, hogy a rendelkezésre álló erőforrások hatékony felhasználásával a legtöbb állampolgárnak a legjobb ellátást nyújtsa.

– Ezt a miniszterelnök is mondta.
– Ez így van, ezzel egyet is értünk. Azok az államok, amelyeknek nincsen ilyen rendszerük, próbálnak egy ilyen irányba elmozdulni. Tehát az egészségügy nem üzlet, de az egészségipar annál inkább az. A kórház a piacról vásárolja meg az eszközöket, a gyógyszereket, s még a munkaerőt is. Ezt figyelembe kell venni. Nem lehet tovább folytatni, hogy a kórházak mint Loch Ness-i szörnyek úszkálnak a piacgazdaság tengerében, s teljesen más szabályok szerint működnek. Mert nekik azt mondta a fenntartó, hogy hiába kerül valami száz forintba, csak nyolcvanat kap. Évről évre megjelenik a hiány, persze vannak jobb és rosszabb kórházak, illetve kórházmenedzserek, de a kiindulási alap az, hogy kevesebb pénz van a rendszerben mint amennyit az ellátásra költenek a kórházak. Sosem kapták meg azt a finanszírozást, amibe valójában az ellátás került, márpedig ellátatlanul nem lehet hagyni a beteget. Ez nagyon komoly munka lesz, hiszen minden ország küzd azzal, hogy pontosan belője az ellátás összegét.

– De hogyan jön ide az egészségipar? Csak nem lettek a terület lobbistái?
– Mi az egészségügyi dolgozók és a betegek lobbistái vagyunk. De ahogy már szó volt róla: az egészségügy nem, de az egészségipar viszont üzlet. Már utaltam rá, hogy egy állami kórháznak elsősorban nem a profitszerzés a célja. A kórház nonprofitként kell működjön. Most nem bonyolítom a helyzetet azzal, hogy mi van akkor, ha egy állami kórház magánellátást is nyújt. Minden, amit a kórház a gyógyításhoz használ, azt a piacról szerzi be: szakember, gyógyszer, eszköz. Ha a mindenkori kormány stratégiai ágazatként tekintene az egészségiparra, akkor lehetséges, hogy ez az ágazat meg tudná finanszírozni részben vagy akár teljes egészében az egészségügyet.

– Meredek elképzelés. Milyen csatornákon történne meg mindez?
– Az érintett cégeket is lehetne csábítani megfelelő működési környezettel, mint amilyet mondjuk az autóipar is élvez, és az őáltaluk befizettet járulékok, munkahelyek akár többet is hozhatnak a nemzetgazdaságnak, mint amibe az egészségügy kerül...

– jöjjenek ide nagy számban azok a vállalkozások, amelyek protéziseket, orvosi eszközöket, műszereket, gyógyszereket gyártanak, s valahogy szálljanak be a rendszer hiányának finanszírozásába?
– Igen, de nem csak a magyar piacra gyártanának. Amit az állami egészségügy felvesz tőlük, az nemzetgazdaságilag nem hoz többet, de az export már igen. Meg kell nézni a számokat: hány munkahelyet teremt, mennyi adót fizet, mennyit tesz hozzá a GDP-termeléshez, és összességében a magyar nemzetgazdasághoz. Szerintünk van rá mód és lehetőség, hogy ezeket a számokat növeljük. De ezek a számok nem fognak növekedni, ha nincs egy életképes egészségügyi rendszerünk, mert ez az alapja a növekedésnek. Ha veszünk egy magyar céget, akkor az csak akkor tud megerősödni, és a jövőben exportra is termelni, ha egy életképes magyar egészségügyi rendszer működik. Az egészségipar az egy biztosan fejlődő és fenntartható iparág. A beteg ember mindent megtesz azért, hogy meggyógyulhasson. Sajnos ezt eddig nemzetgazdasági szinten nem ismertük föl. Miért nem Magyarország Európa gyógyszer- és eszközgyára, vagy éppen kórháza?

Mindenünk megvan ahhoz, hogy sikeresek legyünk ebben az ágazatban. Van hagyománya Magyarországon az egészségiparnak. Méltán lehetünk büszkék a magyar elmére és kreativitásra. Ebben az iparban leginkább erre van szükség. Ne a magyar orvos menjen dolgozni Angliába, vagy máshova, hanem az angol beteg jöjjön ide gyógyulni! Ehhez sok idő, akár tíz-tizenöt év is szükséges, de ha nem gondolkodunk így, akkor mindig csak szenvedni fogunk a magyar egészségügyben. Mindig kidobott pénzként fog erre a költségvetési tételre gondolni a döntéshozó, ahelyett, hogy egy megtérülő befektetésként élné meg. Valóban idealisztikus, hogy az egészségipar adóival finanszírozzuk a rendszert, de egy dinamikusan fejlődő egészségügy nélkül az ehhez kapcsolódó ipar sem tud fejlődni. Ez a mi koncepciónk, ami egy teljes szemléletváltást igényelne az egészségügy/egészségipar tekintetében. Nem látunk más lehetőséget; ha ez nem így lesz, mindig forráshiánnyal kell majd küzdenünk.

– Ez túl egyszerűnek tűnik. Megkerestek már valakit ezzel?
– Az egészségipar nemzetgazdasági hasznát már sokan leírták, elmondták. Itt az a kérdés, hogy nekünk sikerül-e úgy elmondani, hogy meghallják azok, akik a döntéseket hozzák. Vázoltuk az elképzeléseinket a szaktárcának, és az ágazat egyéb szereplőinek is. Most az adatgyűjtés folyik, hogy lássuk azokat a bizonyos számokat, hogyan is álltak 2013-ban, és gyűjtjük az ötleteket, tanácsokat a sikeres érveléshez.

A továbbiakban: népegészségügy, paraszolvencia, lapozzon!

---- Lapozzon! ----

– Ha minden igaz, akkor a kormányzat megerősíti a népegészségügyi vonalat az egészségpolitikában. Erre szükség is van egy olyan rossz egészségügyi mutatókkal bíró társadalom esetében, mint amilyen a miénk. Felteszem, támogatják a törekvést.
– E terület megerősítése már az elmúlt ciklusban is jelen volt, ami most folytatódik, és természetesen támogatjuk ezeket a törekvéseket. Sokkal hatékonyabb a megelőzés, mint a késői fázisban a kezelés. Ha van száz forintunk, meg kell gondolni, hogy mire költünk húszat, s mire nyolcvanat. Jelenleg nyolcvanat költünk akkor, amikor már sok remény nincsen. Lehet, hogy érdemes az arányokon változtatni. A megelőzésre, szűrésre, diagnosztikára és végleges terápiára – műtétre – fordítani megéri, mert több embert tudunk megmenteni.

– Viszont hiába minden igyekezet arra, hogy az emberek úgymond egészségesebbek legyenek, ha maga a társadalom semmit sem hajlandó tenni a saját egészsége érdekében. Hogyan lehetne javítani a magyarok egészségtudatosságán, hogy elmenjenek szűrésre, illetve saját maguk menedzseljék a sorsukat? S nem a fitneszteremről beszélek, mielőtt bárki hőbörögne. Hanem a túlzott alkoholfogyasztásról, a bagóról, a tényleg egészségtelen zabálásról.
– Legyen szó bármilyen átalakításról, mi a pozitív ösztönzőkben hiszünk. Ilyen szempontból úgy kell tekinteni a lakosságra, mintha gyerek lenne, s így nevelni kell. Nem lehet büntetni azért, amiről, lehet, nincs is tudomása. Persze az is igaz, hogy manapság már sok lehetőség van a tájékozódásra, de még nem ismerte fel a társadalom az egyén felelősségét a saját sorsának alakításában, amibe az egészsége és az egészségügy is beletartozik.

– Többek között van internet is.
– Nyilván. De mégis azt mondom, hogy az állampolgárok a lehető legtöbb fórumon, és hiteles forrásból kell kapják az információkat. Tudomásunk szerint egyre több program indul, annak érdekében, hogy szinte egyénre lebontott egészségtervezés történjen. A svájci projektnek is van olyan dimenziója, ami a felvilágosításra helyezi a hangsúlyt. Fontos szerepet kaphat az okostechnológia – ez az egészségipar egy fontos szegmensévé fog válni a közeljövőben –, amikor a mindennap használt eszközeinkkel mérhetünk adatokat és közvetlenül kommunikálhatunk az egészségügyi rendszerrel. Nem lehet megbüntetni egy ember azért, mert mondjuk alkoholizmusa miatt megbetegszik. A termékadó – csipszadó – egy jó dolog, közvetett büntetés. Ugyan ez nem teljes megoldás, de kiindulópontnak megfelelő. De lehet gondolkodni azon is, hogy aki nem jelenik meg egy kötelező szűrésen, azzal mi legyen. Itt akár a biztosítási díj emelése is elfogadható lenne. Sokan azt gondolják, hogy rombolják a testüket hosszú évtizedeken át, majd bekerülnek az ellátórendszerbe, ahol majd mindent megoldanak, mert fizette a tb-t. Sajnos ez nem így működik.

– Ez jól hangzik, de egy társadalom is úgy mozdul, mint egy tankhajó: nagyon lassan. Egy generációkon át bevésett értékrendet nem lehet csak úgy megváltoztatni, ha a rossz minta dominál.
– Rugalmasnak kell lenni annak érdekében, hogy minél többen megjelenjenek a szűréseken. Viszont nevelésre is szükség van annak érdekében, hogy minél többen legyenek azok, akik úgy gondolják, hogy saját maguk is tehetnek a saját egészségük, vitalitásuk érdekében. Az angol minta: az egészséged a te kezedben van! Az ideális helyzet az, amikor az egyén mindent meg akar tenni, hogy az egészségi állapotát megőrizze, a rendszer pedig ehhez minden segítséget megad. Ez a jövő, ez egy nagyon fontos intézkedése lehet az egészségpolitikának. Csak legyen elég szakember a rendszerben.

– Nem tapasztalható áttörés a „para” ügyében, miközben a beteg ember – ahogy ön is mondta – mindenre képes a gyógyulás érdekében. Mindenki visszautasítja a fizetős egészségügy vádját, miközben a hálapénz megléte éppen a fizetős egészségügy virágzását mutatja. Csak éppen rejtett csatornákon.
– Sikerült visszafordíthatatlan repedéseket ütnünk a hálapénz gátján. A paraszolvencia-rendszer összeomlása elkerülhetetlen. A hálapénz gát a szó szoros és átvitt értelmében is. Gátja azoknak a pozitív ösztönzőknek a kialakításában, ami működőképessé tehetné az egészségügyet, gátja az állami szektor reformjának, gátja a szakképzésnek, és még sorolhatnám. Mi bizakodóak vagyunk, mert az államtitkár úr is nyomatékosította: minden reform kerékkötője a hálapénzrendszer. A paraszolvencia az a perverz és negatív ösztönző, ami minden reformot torzít az egyén szintjén, és semmi sem megy úgy át, ahogy a döntéshozó szeretné. Egyértelművé tette a kormány, hogy a társadalombiztosításon alapuló egészségügyben pluszköltségekkel nem fogják terhelni a betegeket, amit mi úgy értelmezünk, hogy megszüntetik a hálapénz rendszerét.

Többször is elmondtam: ami jelenleg létezik, az nem más, mint a pult alatti szegények és gazdagok egészségügye. Vagyis ha komolyan vesszük, hogy az állami rendszerben nem kell fizetnie a betegnek, akkor véget kell vetni a hálapénznek. De be kell fejezni a struccpolitikát is, amikor arról beszélünk, hogy az állami rendszerben nem kell fizetni, miközben a magánellátás szinte teljesen szabályozatlanul borul rá erre az omladozó struktúrára. Megvan a maga szerepe a magánellátásnak is a rendszerben, de nagyon pontosan ki kellene jelölni a kereteket. Tehát még egyszer: ha arról beszélünk, hogy az állami rendszer nem fizetős, akkor fel kell számolni a paraszolvenciát is. Mi idealisták vagyunk. Úgy gondoljuk, hogy ha a megfelelő bérezés megvalósul, akkor a rendszer dolgozói zsigerből visszautasítják a hálapénzt. Csak jussunk el erre a szintre.

A szerző további cikkei itt érhetők el.