Merkel és Putyin látogatása tartotta izgalomban a hazai és a külföldi sajtót az elmúlt hetekben. Mindenki kedvére beleláthatta ezekbe a diplomáciai eseményekbe vágyait és reményeit, de azt nehéz lenne elvitatni a magyar miniszterelnöktől, hogy a világ fontos emberei tartották fontosnak, hogy megbeszélést folytassanak vele Budapesten. És ezeket a találkozókat, akárhogy nézzük, sikeresen bonyolították le: professzionális szervezésben, a világ feszülten figyelő szeme előtt. Az ellenzéki hangokat alapul véve a magyar kormánynak csúfos kudarcot kellett volna vallania, de minimum úton-útfélen magyarázkodnia kellene valamely skandalum miatt. Ilyen azonban nem történt, és a kormány saját értelmezése szerves része a közbeszédnek, az eredmények kommunikálása halad a maga rendje és módja szerint.
De hogyan is nyerhetne interpretációs csatát ilyen típusú diplomáciai események kommunikációs versenyében az ellenzék? A médiakép egyértelmű: az erős társadalmi támogatottságú, kormányzóképes miniszterelnök külföldi partnereivel tárgyal, kivételes geopolitikai folyamatok közepette, a magyar nemzeti érdek mentén. A megosztott ellenzék eközben leginkább láthatatlan, vezetőként egy hitelességét vesztett volt miniszterelnököt és egy kormányzati kompetenciával nem rendelkező, mérsékelt beszédet gyakorló szélsőséges pártvezetőt tud felmutatni.
A sajtó, az elemzők sokat értekeznek a kormányfő politikusi képességeiről, annak változásáról. Egy biztos, Orbán Viktor rég volt annyira elemében, mint idén februárban, a két nemzetközi sajtótájékoztatón. Lehet, hogy valakit, aki már 25 éve politizál a hazai élvonalban, nem köt le/hoz lázba/elégít ki a diskurzus, hogy akkor most a Megyeri híd kikerül-e a fizetős utak közül, vagy hogy melyik bolt lehet nyitva vasárnap, de láthatóan egyre aktívabban kíván megjelenni a nemzetközi porondon (ld. bevándorlásvita). Ez pedig az európai politika doyenjeként feladata is.
