Varsói gyors és vörös csillag

Jelenleg minden bizonnyal a Jobbik várja leginkább a sokat emlegetett varsói gyors befutását Budapestre.

Először is a stílus kérdése felől. A hazai radikális jobboldali szubkultúrában gyökerező párt indulását egyfajta mozgalmi hozzáállás jellemezte, melyet csak erősített az, hogy a Jobbik sokáig nem kapott teret a fősodorbeli médiában. Így a párt leginkább egy-egy figyelemfelkeltő megmozdulással tudta magára irányítani a reflektorfényt, kezdve az olyan szimbolikus gesztusoktól, mint a gárdamellény viselése a parlament alakuló ülésén – a mai Vona Gábor már biztosan nem tenne ilyet – egészen a valóban radikálisnak mondható fizikai fellépésig (lásd például az Országgyűlés elnöki pulpitusának elfoglalását a földtörvény 2013. júniusi zárószavazása során). S bár a Jobbik bizonyára a jövőben is élni fog időről időre ezzel az eszközzel, új néppárti stratégiájához már jóval kevésbé illenek mozgalmi üzemmódban maradt képviselőinek magánakciói. Nemcsak azért, mert ellentmondhatnak az aktuális kommunikációs irányvonalnak, hanem azért is, mert a Jobbik korábbi, radikális rétegpárti arcát idézik – és itt a „rétegpárti” jelző éppoly problematikus, mint a „radikális”.

Másodszor érdemes az ügy tartalmi oldalát is szemügyre venni. Az antikommunizmus mindig is része volt a Jobbik repertoárjának, azonban a szélsőségesnek mondható megnyilvánulásokkal együtt ez is egyre inkább háttérbe szorulni látszik. Ez annyiból érthető is, hogy egy-egy olyan fellépés, mint Novák Elődé, a régi törésvonalakat eleveníti fel egy olyan politikai konstellációban, amelyben azok egyre kevésbé tűnnek relevánsnak (az utódpárti MSZP támogatottságának egy számjegyűre csökkenésével igen szűk tér marad az antikommunista hevület számára). A Jobbik nehezen definiálhatja magát a XXI. század pártjaként, ha politikusainak erőteljes megnyilvánulásai a rendszerváltás utáni magyar politikai élet klasszikus toposzait idézik. Ráadásul a párt jelenlegi legfőbb törekvése a kormányellenes szavazók minél szélesebb körének megszólítása, akiknek egy jelentős rétege számára biztosan nem a kommunistaellenes retorika bizonyul a leghatásosabb hívószónak.

A Jobbik jelenlegi helyzete és esetleges belső feszültségei tehát nem a szélsőségesség kontra mérsékeltség fogalmaival írhatók le legjobban. Sokkal inkább a pragmatikus pártvezetés, valamint a mozgalmi-ideologikus alapon fellépő politikai szereplők ellentétéről van szó. A Vona Gábor által képviselt irány sem pusztán a szalonképesség megteremtése iránti törekvésről szól – bár kétségkívül arról is –, hanem elsősorban arról a felismerésről, hogy az ideologikusság inkább csak visz, mint hoz a váltópárti szerep elérése szempontjából (ez teszi érthetővé a „néppárti” fordulat hangsúlyozását a pártelnök részéről). Ezért is igyekezhetett Vona ha nem is elhatárolódni Novák Elődtől, de mielőbb egyértelművé tenni, hogy a párt „fenegyerekének” rosszul elsült magánakciójáról van szó. Mindent összevetve úgy tűnik, hogy a Jobbik vezetése számára a stílus jelenleg fontosabbnak bizonyul a mondanivalónál, és ez nem véletlen. Ha ugyanis Vona Gábor levonhat valamilyen következtetést a mostani lengyelországi választásokból, az az, hogy előállhat olyan helyzet, amikor a politikai stílus kérdése többet nyom a latban akár a gazdaság teljesítményénél is.

Ahhoz persze, hogy a varsói gyors befusson Budapestre, a legfrissebb közvélemény-kutatási adatok szerint nem állunk túl közel. De mint arról már e rovatban is szó esett, Vonáék számára ma a biztos második hely megszerzése is jelentős fegyvertény. A baloldal pedig legfeljebb az antikommunizmust rutingyakorlatként alkalmazó radikális képviselőknek fog hiányozni.