Soha ne mondd, hogy soha

A kérdés továbbra is az, mikor lesz érdemi kihívója a Fidesznek.

Tapolca persze ennél többet is jelentett: úgy tűnt, vége a Fidesz dominanciájának, és hamarosan reális kihívóként kell számolnia a Jobbikkal. Ekkortájt indította el Vona Gábor a „néppártosodási” folyamatot, s pártjának az időközi választási győzelemmel sikerült áttörnie a médiában előtte emelt falakat. Ha visszaemlékszünk, április végén még úgy tűnt, innentől a Fidesz és a Jobbik párharca kerül a politikai élet fókuszába. S ez voltaképpen így is történt, csak nagyon másként, mint ahogy azt Vona Gábor szerette volna. Bármit gondoljunk is a bevándorlásról és annak kormányzati kezeléséről, igen valószínű, hogy ha a Fidesz tétován reagál a nyári migrációs helyzetre, azzal valóban maga mellé emelte volna a Jobbikot, s ma egészen másként alakulnának a politikai erőviszonyok. Orbán Viktor azonban a vártnál keményebb fellépés mellett döntött, és újabb nemzetközi konfliktusokat is vállalt, ami belpolitikailag kifizetődőnek bizonyult (a külpolitikai értékeléssel egyelőre érdemes kivárni, mert ha változik is az európai közhangulat, ma még nem lehet megmondani, mennyit hoz és mennyit visz a külkapcsolatok terén a miniszterelnök különutas politikája).

Némileg leegyszerűsítve azt mondhatjuk, hogy 2015 közepén a Fidesznek három politikai feladatot kellett megoldania: visszaszerezni a kezdeményezést, újra megszólítani és hadrendbe állítani a 2014-ben rá szavazók jelentős részét, valamint visszaszorítani a potenciális kihívó pozíciójából az ellenzéki pártok egyikének szerepébe a Jobbikot. A migrációs válság (bel)politikai kiaknázásával Orbán Viktor mindezt kivétel nélkül abszolválta. S ezzel visszajutottunk oda, ahonnan indultunk: a Fidesz–KDNP hozta a kötelezőt, a baloldal romokban hever, a Jobbik támogatottsága visszaállt a 2014-es választás idején elért szintre, és úgy tűnik, az egyetlen kérdés jelenleg az, hány újabb ciklusra rendezkedhet be a jobboldal Magyarországon. Ráadásul az őszi hónapok azt mutatják, az ellenzék továbbra sem tudta sikerrel visszahozni azokat a „forró” témákat a köztudatba, amelyeket a bevándorlás kérdése nyár eleje óta kiszorított onnan. Persze a legfontosabb tanulság: soha nem mondd, hogy soha. Ki fogadott volna 2014 közepén arra, hogy a Fidesz által kialakított centrális erőtér megingatható? És ki tett volna nagyobb összeget 2015 elején arra, hogy helyreállítható?

Fogadásokat most sem érdemes kötni. Bár a kormány ismét megingathatatlannak tűnik, 2014–2015 fordulóján valami mégis megváltozott. Míg az előző ciklusban a korrupció kérdése csak a szűkebb ellenzéki nyilvánosságban volt téma, addig mostanra átszivárgott a szélesebb közvéleménybe. S az is jól látszik, hogy egy másik szempontból is oda tértünk vissza, ahonnan elindultunk: amint a Fidesz nyeregben érzi magát, rögtön gazdasági holdudvarának átrendezése, illetve az új kedvezményezettek megerősítése kerül belpolitikai figyelmének középpontjába (lásd a puszta politikai racionalitással nem magyarázható földprivatizációt vagy a közbeszerzési törvény legutóbbi módosítását). Ahhoz persze, hogy ebből az ellenzék profitálni tudjon, először is ellenzék kell. A kérdés tehát továbbra is az, mikor lesz érdemi kihívója a Fidesznek. Soha ne mondd, hogy soha?