Nem tudjuk. A kor, a gazdasági recesszió mindenesetre nem kedvezett a terveknek. A történetet bonyolítja, hogy 2011-ben – akkor már Tamási Judit töltötte be az elnöki posztot – a KÖH, építési engedély ide vagy oda, országos jelentőségű műemlékké nyilvánította a Radetzky laktanyát, s ahogy az utódszervezet, a Forster-központ nyilvántartási csoportjánál tájékoztattak, a védelem ma is hatályos, s az egész épületegyüttesre vonatkozik. Megint csak joggal merülhet fel bennünk a kérdés: felülírja-e a műemlékké nyilvánítás a korábbi építési engedélyt? (A vélemények tudomásom szerint megoszlanak erről.) S az is: elévült-e mára az építési engedély? Korábban két év volt, ma három év a hatálya a kiadott jóváhagyásnak. Érvényes-e tehát az a bizonyos régi nihil obstat, a jelzés, hogy semmi akadálya? Elviekben nem, de a cég azt állítja, hogy 2012 óta folynak a munkálatok, csak kevésbé látványosan. Tehát mégiscsak: igen. Végül: jóhiszemű volt-e a tulajdonos? Tulajdonképpen mindegy is; ki ne lenne jóhiszemű, ha egy döntés az érdekeit szolgálja?
Ki fogjuk vizsgálni! – szólt a döntés fentről. A kérdés tisztázásáig az illetékesek tisztelettel kérik a mohón szimatoló sajtó türelmét. Az ügy bonyolult, idő kell a szálak felfejtéséhez. Hogy addig netán tovább bontják a laktanyát, s hamarosan csak az a néhány, eredetileg is túlélésre ítélt fal marad a helyén? Sajnálatos lenne. De az legalább megmarad. Világörökségi terület? Na zágson! Majd az ünnepélyes átadóra, emelendő a pillanat fényét, first class rezesbandát hívunk. Ha addig mindenki jól viselkedik, talán a Radetzky-marschot is elhúzzák.
