A kereszténység, mint a politika szolgálóleánya?

Mi is feltámadtunk, mert a kormánypárt két hete megnyerte a parlamenti választásokat - mondta a pap.

A háború utáni, a pápai tanítás – leginkább a két enciklika, a Rerum novarum és a Quadragesimo anno – nyomán már korábban megszülető s ekkor erőre kapó keresztényszocialista, illetve az azzal utóbb összemosódó kereszténydemokrata irányzat Nyugat-Európában kétségtelenül tisztességesen s valóban nagyjából krisztusi alapokon tette meg első lépéseit. Hetven esztendő múltán azonban érdemes egy pillantást vetni rájuk, s levonni a szomorú következtetést. De Gasperi Olasz Kereszténydemokrata Pártja saját korrupciós ügyeibe fulladt bele, a CDU pedig lassú, de biztos léptekkel távolodott el, egyébként magától értetődő módon a kiindulóponttól. A „keresztény” jelző mára ismét csupán cégér lett, igaz, más értelemben, ha az Európai Unió nyugati vagy keleti felét nézzük. Nyugaton a szó politikai értelemben kiüresedett, a pártok, bizonyos sajtótermékek például Skandináviában már csak a múltból itt maradt, tiszteletre méltó, de alig-alig pislákoló hagyományként őrzik a jelzőt – egyelőre. Feltehetően addig, amíg elhagyásának nagyobb politikai haszna lesz, mint kára.

A mi vidékünkön más körülmények uralkodnak. A kereszténység itt is cégér csupán, egyelőre azonban szépen csillog, s jelentős választói tömegeket vonz. A valódi keresztény tartalom viszont ugyanúgy hiányzik mögüle, mint Nyugat-Európában. Helyét valamiféle torz, rendre a kereszténységre hivatkozó, ideológiával átitatott, pragmatikus kevercs tölti ki. Ennek nyomán, ahogy a múlt heti Magazinban Waclaw Oszajca jezsuita atya fogalmazott (Kísértés a trón és az oltár szövetségére, Magazin, 2016. július 9.), például Lengyelországban „jelen van tehát a trón és az oltár szövetségének a fenyegetése, ami végeredményben elvezethet egy puhább teokratikus diktatúrához. Merthogy mindig létezik a kísértés a morális rend bevezetésére, mely ennek vagy más vallásnak a szabályaiból következne, az állami törvények, a polgári jog és a büntetőjog közreműködésével.” A magyar helyzet ennél – történelmi okok miatt is – szerencsére jobb. Bármiféle, az egyház tanítását megcsúfoló, „puhább teokratikus diktatúrának” Magyarországon nincs realitása. Van azonban az olyan politikának, amely számára a kereszténység, mint említettem, szépségtapasz, hagyományos szókincse pedig szavazatokra váltható kampányelem, amely akár számottevő hasznot is hozhat a konyhára. Kétségtelenül erősíti ezt a mentalitást, hogy a hazai egyházi vezetők egy része ma is a trón és oltár szövetségében látja a jövő zálogát, s fontosabbnak véli informális befolyásának megőrzését, növelését, mint az egyház függetlenségét, ezért pedig figyelmen kívül hagyja a magát kereszténynek hirdető politika cégére alól érkező, morálisan vállalhatatlan megnyilvánulásokat, intézkedéseket.

Az ebből fakadó, egyházi részről meglévő – jó esetben önkéntelen – hamis morális támogatás súlyos következményeként eliminálódott Bibó István Szent Ágoston nyomán megfogalmazott fontos gondolata, „hogy minden hatalom, minden uralom a bűnbeesésnek, a bűnnek következménye, s csakis annyiban menthető és igazolható, ha célja a bűnbeesés következményeinek a csökkentése. Mai szekularizált szóval ezt a tételt úgy fejezhetnénk ki: a hatalom demoralizál, a hatalom igazolásra szorul, a hatalomgyakorlás csak valamilyen morális célja révén kaphat igazolást, nyerhet felmentést.” (Bibó István: Az államhatalmak elválasztása egykor és most)

Nem állítom, nem is merném állítani, hogy az intézményes keresztény elveken nyugvó politikának ne lehetne létjogosultsága. Csupán a hazai viszonyok miatt is egyre erősödő kétségeimnek kívánok hangot adni. Feltehetően mindenki ismeri a sokszor elhangzott, nagyon gyakran idézett pápai buzdítást arról, hogy egy keresztény ember értékrendjét követve állást foglaljon közéleti kérdésekben, vegyen részt a közéletben. Ahogy a pápa is megnyilvánul politikai, társadalmi ügyekben, ellentétben a hazai katolikus egyházzal, amely ha ritkán megszólal is, hangja erőtlen, kevesekhez jut el. (Látványos, ahogy a magyar egyház például nem tud mit kezdeni a menekültüggyel.)

Abszurdnak tartom tehát, ha a keresztény jelző eltorzításához a magát keresztényi elveken nyugvónak nevező politika járul hozzá, s ebben az egyház bizonyos vezetőiben szövetségesre talál. A megoldás talán abban rejlik egyebek között, hogy az egyház és az állam szétválasztását, ami magának az egyháznak is elemi érdeke, komolyabban kellene venni.

A kereszténység és a nyers politika témában indított vitacikksorozatunk eddig megjelent írásai:

György Zsombor: A bárányok nem hallgatnak; Horkay Hörcher Ferenc: Kereszténység és politika Európában, Magyarországon; Szilvay Gergely: Képmutatás-e a keresztény politika?; Waclaw Oszajca: Kísértés a trón és az oltár szövetségére