A feje tetejére állt a világ. A legjobb golfozó fekete, a legjobb rapper fehér, a németek pedig ellenzik a háborút. Ez a Chris Rock amerikai komikusnak tulajdonított vicc, amely Tiger Woods és Eminem sikerein élcelődik, akkoriban vált különösen népszerűvé, amikor az Egyesült Államok csak nehezen – ezernyi trükköt bevetve – tudta meggyőzni szövetségeseit arról, hogy le kell rohanniuk Irakot. A humor forrásául szolgáló – akkoriban ellentmondásosnak tűnő – megállapításokat mostanában két másikkal is ki lehetne egészíteni, olyanokkal, amelyek látszólag tényleg a feje tetejére állíthatják a világot. Manapság ugyanis az Egyesült Államok elnöke kampányol a szabadpiacok korlátozásának programjával, miközben Hszi Csin-ping kínai elnök Davosban a globalizáció nagyszerűségéről szónokol, és olyan állításokat tesz, amelyeket legszívesebben az USA elnökének szájából hallanának a világgazdasági fórum résztvevői.
A világ két vezető hatalmának megítélése nagyot változott az elmúlt hónapokban, olyan nagyot, hogy annak már csak az idő rövidsége miatt is gyanút kell keltenie. Szó se róla, Donald Trump és Hszi Csin-ping tényleg a világpolitika formálói, de a szavaik nyomán felbukkanó elemzői jóslatok sokkal többet árulnak el a jelenkor gondolkodásáról, mint a jövőnkről. Akik a közelmúlt eseményeinek hatására a szabadpiac és a klímaváltozás elleni harcok szépreményű hőseként ünneplik Kínát, miközben Trump megnyilvánulásaiból az Egyesült Államok közelgő alkonyát olvassák ki, nagyrészt saját félelmeiket, vágyaikat öntik szavakba. A grafikonok szertelenül hullámzó görbéiből húznak végtelenbe tartó egyeneseket. A világot ugyanis nem könnyű a feje tetejére állítani. Még egy nagyhatalom vezetőjének sem.
Csak azért, mert Donald Trumpot választották elnöküknek az Egyesült Államok lakói, így adva hangot az évtizedek óta uralkodó elit iránti ellenszenvüknek, az USA gazdasága nem fog – mert mérete és beidegződései miatt nem is tud – éles jobbkanyart venni. És nem tud egyik napról a másikra bezárkózni sem. Csapjon bármekkorát az asztalra Donald Trump, a megélhetésüket, anyagi jólétüket veszélyben érző amerikai kétkezi munkásoknak nem lesz több és jobban fizető állásuk. Ha pedig lesz, nem azért lesz, mert Trump úgy rendelkezett. Sigmar Gabriel német gazdasági miniszter fején találta a szöget, amikor a napokban az amerikai elnök azon észrevételére reagált, hogy míg az USA tele van német autókkal, Németország útjain alig lehet tengerentúli kocsikat látni. „Az amerikaiaknak nem panaszkodniuk kellene, hanem jobb autókat gyártaniuk” – vágott vissza. A túlfizetett nyugati dolgozók ugyanis nagyrészt annak köszönhetik munkájukat, hogy egyedülállóan innovatív, kiemelkedően versenyképes dolgokat állítanak elő. Az a tény, hogy ezt nem kis részben a hozzánk hasonló országok olcsó munkavállalói teszik lehetővé számukra, külön cikket érdemelne.
Bár jó lenne, ha úgy lenne, Kína sem lesz egyik napról a másikra a világ megmentője. Magukról állítottak ki lesújtó bizonyítványt a globalizáció davosi hívei, akiket egyébként a világgazdaság legdörzsöltebb gurujaiként tartanak számon, amikor megkapó naivitással itták Hszi Csin-ping nekik címzett, a szabadpiacot dicsérő szavait. Pedig minden bizonnyal ők is tisztában vannak vele, hogy Kínában a szabadság és a szabadpiac sem ugyanazt jelenti, mint nyugaton. És ha a kínai pártvezetésen múlik, soha nem is jelenti ugyanazt.
Trump és Hszi Csin-ping döntései több milliárd ember mindennapjait befolyásolják, de még az ő kezükben sem összpontosul akkora hatalom, amennyi egy ekkora embertömegnek hátraarcot vezényelhetne. Lehet, hogy a világ tényleg a vesztébe száguld, de az biztos, hogy a kormánykereket nem egy négy évre elnöknek választott amerikai üzletember forgatja.
