Nem oldó, biboldó

Egykor a Sajtóklubban annyiszor hangzott el a „kettős mérce” kifejezés, hogy elhajolni is nehéz volt előle.

Épp negyven éve, 1977-ben mutatták be minden idők egyik legjobb filmjét, az Annie Hallt. Woody Allen ebben a művében lényegében az életben felmerülő minden kérdésre választ ad, egyúttal ellátja nézőjét ezernyi, bármikor előkapható poénnal.

Az egyik zseniális jelenetben az Allen által alakított főszereplő, Alvy Singer arról beszélget barátjával, Robbal, hogy New York antiszemita város. Sorolja is a példáit. Elmeséli többek közt, hogy nemrégiben együtt vacsorázott néhány sráccal az NBC-től, leette magát, és odaszólt a pincérnek, hozzon neki valami oldószert. Mire az asztaltársaság egyik tagja odasúgta a felszolgálónak: ne oldószert hozzon, hanem biboldószert. Nem oldó, biboldó – melegszik bele Alvy is a történetbe, mire barátja előáll a megoldással: költözzön Kaliforniába, ott minden jobb lesz.

Január elején újraindult a Sajtóklub, a magyar jobboldal valaha legendás műsora, amely egykor hatalmas médiaellenszélben a kevesek egyikeként állt ki a konzervatív oldal mellett. Bár gyakran kezdetleges és esetlen, mégis fontos produkció volt a maga idejében. Felmelegítve kevésbé tűnik annak. Az azóta rangos karriert befutó, magas médiapozíciókban dolgozó résztvevők dohogása értelmetlennek tűnik, főképp, hogy amikor valamilyen kormánykritikus megjegyzés is felbukkan az adásban, azon villámgyorsan túllépnek, másra terelve a szót.

Legutóbb például felmerült, micsoda dolog, hogy Ungvári Tamás író 27 millió forintot kapott valamelyik minisztériumtól. Ez kétségtelenül érdekes kérdés; ám a műsorvezető nem ment bele, inkább tréfával igyekezett elütni a témát. „Az hagyján, de mit kapott Ungvári a sajátjaitól! Olvastátok?” – kérdezte, hogy aztán nagy és kedélyes göcögések közt megállapítsa: „Leszedték – göcgöc – szegény Tomi bácsiról a – göcgöc – szenteltvizet, már hogyha ez – hatásszünet – nem képzavar, ugye.”

Rég nevettünk ilyen jót! Talán két adással korábban, amikor a műsor másik résztvevője az MTI-t feddte meg, amiért késve – szombat helyett csak vasárnap – tudósított Udo Ulfkotte német újságíró halálhíréről. „Azt szeretném – hangzott a kommentár –, ha az MTI olyan embereket küldene Németországba, akik szombaton is dolgoznak.”

Távol álljon tőlünk, hogy minden bokor mögött antiszemitát lássunk. Magyarország nem antiszemitább ország az átlagnál, ám tény, hogy a kedélyes szalonzsidózásnak régi hagyománya van nálunk, melyet jól foglal össze Mikszáth megjegyzése: antiszemita az, aki a kelleténél jobban utálja a zsidót. Írónk mentségére legyen mondva, ezt jóval a holokauszt előtt állapította meg. Az ugyanebben a szellemben előadott, kajánkodó, összekacsintós, röhörészős zsidózás ma már finoman szólva is anakronisztikus.

A hatalomközeli médiasztárok ráadásul abban az időszakban eresztik el adásról adásra ilyen témájú vicceiket, amikor a kormány épp minden felületen ádáz küzdelmet folytat legnagyobb politikai riválisával, a Jobbikkal. És ebben a küzdelemben nincsenek aggályai. Sajtójában a párt szemére veti, hogy náci, miközben szakmányban szólaltatják meg a Magyar Gárda volt tagjait vagy azokat a Jobbik-alapszervezeteket, amelyek épp a párt „cukisodása” (azaz nem kis részben korábbi antiszemita gyökereitől való eltávolodása) miatt vannak felháborodva. A rendelkezésükre álló médiafelületeken megturnéztatják Köves Slomót, az Egyesült Magyar Izraelita Hitközség vezető rabbiját, aki keményen leszedi a keresztvizet az egykor még durva zsidóellenes szövegektől sem mentes Jobbikról. (Kövest szolgálatkész nyilatkozókedve miatt a múlt héten a konkurens zsidó szervezet, a Mazsihisz vezetője, Heisler András „udvari zsidónak” nevezte.)

Egykor a Sajtóklubban annyiszor hangzott el a „kettős mérce” kifejezés, hogy elhajolni is nehéz volt előle. Most viszont tanácstalanok vagyunk: ha a kormánypárti sajtó emblematikus alakjaitól belefér a Woody Allen által negyven éve kifigurázott és helyre tett zsidózás, másnak miért vetjük a szemére? Persze az is lehet, hogy csak menthetetlenül mesügék vagyunk az egész politikához.