A FAZ szerkesztőségében mindig is kicsit különc figurának tartották, akivel valahogy állandóan már-már filmbe illő jelenetek történnek. Ulfkotte meg volt róla győződve, hogy a lap újságírójaként olyan titkosszolgálati információk birtokába jutott, amiért az élete állandó veszélyben lehet. Amikor a Spiegel 2015-ben portrét akart róla közölni, csak annyit mondott, hogy egy erdő közepén, egy szigeten lakik. Az óvatossága világlátásából is fakadhatott: egykoron írt arról is könyvet, miként kell túlélni egy közelgő világháborút, valamint azt hirdette, hogy Angela Merkel tudatosan számolja fel a német élelmiszerkészleteket, így a lakosság élelmiszerellátása egy támadás esetén csak három napig lenne biztosított. Saját, titkos házának ezért még az energiaellátását se bízta a német államra, hanem egyénileg oldotta azt meg.
Várható, hogy halálhíre híveiben kétségeket ébreszt, hiszen ilyen kijelentések után nehéz elfogadni, hogy valaki teljesen prózai okok miatt távozik az élők sorából. (Ehhez elég elolvasni rajongóinak kommentjeit a hírt közlő hírportálokon, blogokon.) Nehéz ugyanis megbékélni azzal a gondolattal, hogy a világban, amely elviselhetetlenül unalmasnak, nyomasztóan érthetetlennek és esetlegesnek hat mindent átható és mozgató konspirációk nélkül, egy nagy leleplező szívbetegségben haljon meg.
Ulfkotte kétségtelenül határozott színfolt volt abban a kavalkádban, amely a fősodor média elfogadott értelmezéseit, narratíváját kezdte ki az elmúlt évtizedben – nem minden alap nélkül. Könyvei, sikere egy olyan kor lenyomata, ahol egyre többen egyre kevésbé bíznak a „Lügenpressé“-nek csúfolt nagy lapoknak, és ahol sokan alternatívnak gondolt hírforrásokból próbálják megtalálni a saját világképüknek megfelelőbbnek vélt igazságot.
Ulfkotte később politikailag is aktivizálódott: az iszlámellenes Pegida egy-egy tüntetésén jelent meg, szólalt fel. Legutóbbi munkájában a menekültek mögötti „titkos erőkről“, a német nép „átneveléséről“ írt. A nyílt vitákat azonban kerülte.
