Akasszuk fel mindet?

Újra az ügynökügyről: jó volna most még menteni, ami menthető és végre szembenézni az igazsággal.

Na mármost, levélíróm, az egykori ügynök hangsúlyozza: „egyetlen csavart (ti. az ügynököket) kiemelni, az egész működéséért a felelősséget rá hárítani szánalmas, bár tetszetős kísérlet Aki tehát egyetlen ördögért kiált, az a valódi ördögök hadának szekerét tolja ”

Nem emlékszem, hogy valaha is egyetlen csavart akartam volna kiemelni, csak annyit jeleztem finoman legutóbb is, hogy a rendszer bonyolultságára meg az úgynevezett rendszerváltozás körüli iratmegsemmisítésre kár folyton hivatkozni, rendelkezésre áll annyi adat, amellyel már előrébb léphetnénk. Arról nem beszélve, hogy ez most masszívan politikai kérdés, elválhat végre a salakanyag a májtól, mélyen a jobboldali választók szemébe kell nézzen az a kormánypárti vezető, aki továbbra is a nyilvánosság ellen érvel. Olvasónkkal a diskurzus két (immár elektronikus) levélváltás után sajnos megszakadt, azt írta, világok választanak el minket egymástól, az ügyet részéről lezártnak tekinti. Pedig jó volna még beszélgetni, másokkal is, és örülni neki, hogy hiába telt el huszonhét év, ez az ügy láthatóan nagyon sok olyan ifjú gondolkodót is foglalkoztat, aki még meg sem született 1990-ben.

Ha már részben kiadtam a levelezés tartalmát, mivel szerintem közérdekű, és a személyes rész garantáltan védve marad, röviden felvázolok egy furcsa családi kapcsolatot is, amely a mi környezetünket érintette közvetlenül, és szintúgy tanulságos. Festőművész apai nagyapámat elvitte a tüdőkór a második világháború végén, anyai felmenőm viszont szerencsére viszonylag szép kort élt meg, a nyolcvanötödik évét taposta, amikor rövid betegeskedés után elment közülünk.

Ő ludovikás, lovagkereszttel kitüntetett katonatisztként szolgált a háborúban, és mint ilyen, ’45 után jól tudta, hogy éveken, évtizedeken át megbélyegzett ember lesz. Nyolc és fél éves hadifogsága (szovjet vendégszeretet, majd kazincbarcikai internálás) alatt ennek többször hangot is adott, amit a vamzerek nem mulasztottak el jelenteni. Talán ez is oka volt, hogy csak 1953-ban térhetett haza. Az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárából kikért anyagából mindez kiderül, a nevek, amelyek azért igencsak érdekesek lennének, persze nem szerepelnek az anyagban, csak fehér csíkok.

Akadt azonban olyan távolabbi rokon, aki az államvédelmi gépezet munkatársaként úgymond a másik oldalon állt. Ezt nagyjából mindenki tudta-sejtette róla környezetében, politikáról még a nyolcvanas években sem nagyon esett ezért szó a „sátoros ünnepeken”. Az említett hatvan-egynéhány oldalas levéltári anyagban a neve természetesen nem szerepel, de a leírásokból azonosítható. Eszerint soha nem ártott a családnak, azt meg, hogy ártott-e másoknak, nem tudjuk. Az ő generációjuk nagy része már elvitte titkait a sírba. Továbbra is azt mondom, jó volna most még menteni, ami menthető, és végre szembenézni az igazsággal. Még ha több is létezik belőle.