Egy szép napos hargitai délutánon úgy hozta az élet, hogy sörökről beszélgettünk helyi fiatalokkal. Jó pár éve történt már ez, szó sem volt akkor lex Heinekenről, nem gyártották még a Csíki Sört sem, bár a holland óriáscég már felvásárolta az erdélyi sörfőzdék jelentős részét, az egyik ital címkéjéről pedig leszedte a piros-fehér-zöld keretet, bár állítólag az még Ceausescut sem zavarta. Legalábbis a fiatalok ezt mondták. Na mármost ezek a székely fiatalok azt is mondták, hogy ha tehetjük, igyunk városi sört, a csíkit, vagyis román nevén Ciucot, mert az a legfinomabb. Ha az nincs, vegyünk megyeit, a Hargitát. Ha az sincs, jó lesz az országos is, az Ursus. Arról fogalmam sincs, ma mit mondanának, hogy ízlik nekik azóta a Ciuc és a Csíki, meglehet, előbbit ma már ők is ócska lőrének tartják, mint a korábbi anyaországi „nagyfogyasztók” közül hirtelen oly sokan, de valószínűbb, hogy csak megvonnák a vállukat, s rendelnének még egy kört abból, ami van. Annyi bizonyos, ennek az egész sörháborúnak nem sok köze volt a valódi nemzeti értékekhez, meg önkényuralmi jelképekhez, meg minőséghez és egyebekhez. Pedig akár lehetett is volna, csak nem így.
Most, hogy Dávid és Góliát harca látszólag elcsendesedett, a Csíki és a Heineken megegyezett, s terv szerint békésen megfér majd egymás mellett a piacon, vissza is térhetünk a két alapkérdéshez. Ahhoz, hogy miről szólt igazából ez az egész, és mi legyen a vörös csillaggal.
Ha igaznak bizonyul a hír, hogy a Heineken az önkényuralmi jelképekre vonatkozó, már Brüsszelbe is elküldött törvény jövőjétől függetlenül felmentést kap, s nyugodtan használhatja tovább az ötágút, erkölcsi mércével mérve nagy blamázs. A kormányhoz hű megmondóemberek és elemzők nem győzték sorolni az érveket az elmúlt hetekben, miért is kellene eltávolítani a sokakban ma is igen rossz érzéseket keltő szimbólumot; még ha a Heineken nyilván nem a kommunizmus éltetése végett használja, illetve használta már jóval a diktatúrák kialakulása előtt is. Felhozták továbbá példának a másik világsör, a Carlsberg esetét, amelynek címkéjén a második világháború előtt horogkereszt szerepelt, hasonlóan sok más európai céghez, amelyek mindegyike megváltoztatta a logóját. Vagyis a kettős mérce nem működhet, mindegy, honnan ered a szimbólum; ha nem tűrjük meg az egyiket, ne tűrjük meg a másikat se, legföljebb a történelemkönyvekben! A helyzet az, hogy bár sokan keltek környezetemben a Heineken védelmére, magam is úgy gondolom, hogy a kettős mércének nincs helye.
Furcsamód azonban a kormány szemét kizárólag a Csíkivel a bíróságon szembeszálló Heineken esetében szúrta a csillag, a történet már csak ezért is nagyon átlátszó az elejétől fogva. Kedvezzünk a hazai híveknek, az antikommunista, konzervatív köröknek azzal, hogy megrendszabályozzuk a csúnya multit, s rázzuk fel, aktivizáljuk politikailag az immár szép számban magyar állampolgársággal is rendelkező romániai magyarokat. Rendben, megtörtént, de amibe a kormány lavírozta magát, az egyértelműen csapdahelyzet. Merthogy ezt a harcot – persze most naivak vagyunk, erkölcsi mércével mérünk – csak illene végigvinni, ha már az imént vázolt politikai és üzleti csatába belekeverték a nemzeti érzelmeket és a diktatúra áldozatait, sőt erre húzták fel az egész ügyet. A kormány hű elkötelezettjei kommentárjaikban győzelemről beszélnek, arról, hogy merni kell nagyot álmodni, s lám, sikerül, ám szívesen visszakérdeznék, ha ezzel nem szabadítanám magamra trollok tömegét: mégis mi sikerült? Óriási reklámot csinálni a csíkszentsimoni székhelyű, részben holland tulajdonú Lixid Project SRL-nek – a Csíki Sör gyártójának – sikerült, és egyébként még mi? Persze a szabadságharcot meg lehet vívni így is, hogy a magyar kormány politikai érdekből beavatkozik két cég jogi vitájába, csak akkor a nemzeti meg a történelmi maszlagot illene hanyagolni. A politikacsinálók már csak ilyenek, de nekünk azért ne szálljon a fejünkbe a sok szénsav, ha lehet. Mindettől függetlenül persze: hajrá, minőségi székely élelmiszeripar, vesszen a vörös csillag! Meg Haynau.
