Sörös csillag

Nem az a kérdés, hogy a kommunizmusra utal-e a címke, de tény: a tapintat olykor nem független a piac nagyságától.

A világszerte használt márkanevek, emblémák korában hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy az egyes jelképek más és más jelentéssel bírnak nyelvtől, régiótól, kultúrától, vallástól és sok egyéb tényezőtől függően. Bármennyire globalizálttá vált is a világunk, ma is mást lát a szvasztikában egy kelet-ázsiai ember, és másként tekint rá egy európai. Ahogy a vörös csillagot is másként értelmezik Közép-Európában, mint Nyugaton.

Gyakran megesik az üzleti világban, hogy egy termék, szolgáltatás világszerte használt neve vagy logója ütközik a helyi kultúrával, jelképekkel, szokásokkal. Az is számos esetben előfordult már, hogy történelmi-politikai események késztettek egy vállalatot név- vagy emblémaváltásra. Jó példa erre a brit SS járműgyártó, amely a második világháború után elhagyta a rossz asszociációt keltő márkajelzést – hiába nem volt köze a német náci párt katonai és védelmi szervezetéhez –, és Jaguar néven folytatta működését.

A hidegháború idején a Heineken is hasonló lépésre szánta el magát: a társaság ismertetése szerint azért módosították az emblémát, hogy elkerüljék a kommunizmus jelképével való hasonlóságot. Nagy különbség azonban, hogy a Szovjetunió összeomlása után a vörös csillag zöld utat kapott, és ismét feltűnt a címkén.

A holland sörmárkával kapcsolatban időről időre fellángoló vita fő kérdése tehát nem az, hogy a kommunizmusra utal-e a címkén látható vörös csillag, hanem az, illik-e használni olyan jelképet, amely egy totalitárius rendszer egyik fő szimbóluma volt. Másképpen fogalmazva: „az ünnepi, melegséget árasztó, vidám hangulatot” jelképező csillaghoz tapadó tragédiák semmivé lettek-e a hidegháború elmúltával?

Álságosak azok az érvek, amelyek a 80-as évek gulyáskommunizmusának emberarcúságát hangsúlyozzák, illetve amelyek a vörös csillagra mint „ártatlan” nemzetközi munkásmozgalmi jelképre hivatkoznak. A II. világháború előtt a horogkereszt is ártatlan szimbólum volt: szerte a nyugati világban a jó szerencse jelképeként használták, ma mégsem erre gondolunk, ha meglátjuk. A tragédiákhoz kapcsolódó szimbólumok átgondolatlan használata sok millió áldozat emlékét sérti. Persze az üzleti világban a tapintat olykor nem független az adott piac nagyságától.

Ahogy ahhoz is megértéssel viszonyul mindenki, hogy a hazánkban működő távol-keleti teázókban, indiai éttermekben nem tűnik fel a szvasztika, úgy a vörös csillag száműzése sem ördögtől való gondolat. A probléma tehát nem Lázár János és Semjén Zsolt szándékával, hanem a módszerrel, az időzítéssel van.

Egy efféle törvényjavaslatot minden bizonnyal egyetértés fogadott volna a rendszerváltozás idején, de akkor sok mindenre nem jutott figyelem, energia. Valószínűleg az sem okozott volna nagy felzúdulást, ha az önkényuralmi jelképekről szóló jogszabály megalkotásakor a kereskedelmi célú megjelenítésre is kitértek volna. Lett volna lehetőség a lépésre 2010-ben is, amikor a nemzetiszocialista bűnök tagadása mellett a kommunista rendszerek által elkövetett népirtások tagadását is büntetendővé tették. Most viszont a közvélemény nehezen tud másra gondolni, mint hogy célzottan a Heineken ellen hoznak törvényt, bosszúként a cégcsoportnak az Igazi Csíki Sörrel szembeni eljárása miatt. Pláne úgy, hogy a törvénytervezet megalkotói maguk építettek be egy kiskaput, ugyanis a kormány egyedi határozattal felmentést adhat a tilalom alól.

Egy erőfitogtatásként értelmezett lépés épp a kívánttal ellentétes hatást válthatja ki, hiszen a tapintatlansága miatt „büntetendő” gyártót áldozati szerepbe tolja. És a legkevésbé sem segíti elő, hogy ciki viseletté váljon mondjuk a Che Guevara-póló.

Jól emlékszünk, milyen az, amikor a politikai bunkósbotot antifasiszta jelszavak kíséretében forgatták. Kinek lenne jó, ha az antikommunizmus is ilyen eszközzé silányulna?