A TELJES MAGYAR PROGRAM
Nem mondanánk igazat, ha nem vallanánk be, kicsit csalódtunk, amikor a 200 méteres hátúszás döntőjében nem Hosszú Katinka, hanem az amerikai Maya DiRado csapott elsőként célba, és csupán 6 századmásodperc hiányzott ahhoz, hogy a magyar Iron Lady nem négy arannyal, hanem „csak” három arannyal és egy ezüsttel zárta az olimpiát. Aztán kiderült, ő nem osztozott ebben a csalódásban.
– Kicsit bosszús vagyok, de már bennem van a tűz, hiszen csak nagyon kicsi hiányzott, és ezt a kicsi különbséget el kell tüntetnem – mondta bevezetésként Hosszú Katinka.
– Csalódott?
– Nem. Három arany és egy ezüst után nem lehetek az. Ha valaki előre csak egy ezüstöt ígér, annak is örültem volna, hiszen eddig nem volt olimpiai érmem. Világbajnokságokon is két arany és egy bronz volt a maximum, tehát annyi érmet még sohasem szereztem világversenyen, mint most itt, Rióban. Számomra ez még mindig hihetetlen.
– Nagyon elfáradt?
– Áh, ugyan! Csak nem akartam elsőnek beérni – felelte nevetve. – Elárulom, utána elhánytam magam a levezető medencében. Ennyi volt bennem, mindent kiadtam magamból. Ilyenkor úgy szállok ki a vízből, hogy többet nem tehettem, Maya ma ennyivel jobb volt nálam. Amikor huszonöt méter volt hátra, láttam, hogy jön fel rám, de bármennyire is akartam, nem tudtam ennél többet tenni a győzelemért. Ez volt az utolsó verseny az életében, lehet, a sors akarta így. Neki meglett búcsúzóul az olimpiai aranyérem, nekem meg lett egy új motivációm, hogy jövőre a budapesti világbajnokságon ne három aranyat és egy ezüstöt, hanem négy aranyat nyerjek.
– Több magyar versenyző is nyilatkozta, hogy agyonnyomta őket az olimpia tétje. Erről mi a véleménye?
– Engem nem nyomott agyon a jelek szerint. Tudjuk, hogy nekem a versenyzés megy a legjobban, és elhitettem magammal, hogy ez is csak egy a sok közül, bár pontosan tudom, hogy ez az olimpia. Százmilliószor leúsztam már a kétszáz és a négyszáz vegyest, és ha laza maradok, akkor nem lehet baj, ezért nem engedtem meg magamnak, hogy begörcsöljek. Ennek is köszönhető, hogy a mostani benyúlást leszámítva Rióban minden úgy alakult, ahogyan megálmodtuk.
– Mindent elért, amit úszó elérhet. Marad még motiváció?
– Igen, ezért mondtam az előbb, hogy ez az ezüst jól is jött a végére.
Michael Phelps, Chad le Clos, Cseh László – hárman egyszerre, századmásodpercekkel sem kimutatható különbséggel érték el a falat a szingapúri Joseph Schooling mögött, így ők vehették át az ezüstérmet, a bronzot pedig ezúttal nem adták ki. Emlékezetes látvány volt ez a három csodálatos úszó ugyanazon a fokon.
„Nagyon örülök az ezüstéremnek – mondta néhány perccel később Cseh László a vegyes zónában. – Főleg így, hogy hárman vehettük át, egy szinten lehettem Michael Phelpsszel. Sajnálom ugyanakkor, hogy az arany nem jött össze, de ehhez nem voltam elég gyors, különösen a kezdésemben maradtak még bőven tizedek.”
„Jó érzés, hogy a rossz 200 méter után 100-on képes voltam a második helyre, ez jót tesz a lelkemnek. Az elrontott 200 után elég sok időt töltöttem egyedül a szobámban, a fal felé fordulva, de aztán ez megfordult, mert tudtam, bármi történjék is, nem futamodhatok meg, az nem én lennék, és egész életemben bánnám.
Amikor jöttünk Rióba, hittem benne, hogy meglehet az olimpiai aranyérem, de hát azért vagyunk emberek, mert hibázunk. Ha jövőre is lenne olimpia, biztosan nem követném el ezeket a hibákat. Például lassú az első ötvenem, a technikám sem tökéletes, és fejben úgy kellene összeszednem magamat, hogy ha egy zongora esne rám, az se viseljen meg. Hiába sikerült tavaly jól a világbajnokság és a többi verseny, az olimpia egészen más. Picit bánt, hogy nem úsztam meg legalább a legjobb időmet, ám azt is látni kell, hogy az is fél másodperccel kevesebb, mint amennyivel Schooling most győzött. A jövő évi budapesti világbajnokságra így bőven maradt motivációm, tudom, miért érdemes továbbra is keményen dolgozni. Azt szeretném, ha a hazai vb-n az elvárás nem bénítana, hanem rengeteg erőt adna. Majd meglátjuk, hogy négy év múlva hol leszek, otthon, a tévé előtt ülve nézem a versenyeket. vagy Tokióban, a medence partjáról, most még nem tudom.”
Kapás Boglárka elsírta magát, miközben velünk, újságírókkal beszélgetett a bronzérme után. Ott állt előttünk egy törékenynek tűnő, ám az eredményei alapján ritka erős lány.
„Nagyon jól éreztem magam, és próbáltam végig csak magamra figyelni – kezdte Kapás. – Szándékosan nem is nézelődtem a medencében a táv végéig, csak néztem a medence alján a csempéket, és arra összpontosítottam, hogy úgy menjek, ahogyan elterveztem, és mindent kiadjak magamból. Mondhatni, mellékes volt, hogy hányadiknak csapok célba, oda úgy akartam érni, hogy tudjam, kijött minden ebből a távból, ami bennem volt. Az utolsó ötvenen figyeltem csak, hogy nagy csatában vagyunk a második helyért a brit Jazz Carlinnal, erre számítottam is. Két tizeddel lemaradtam az ezüstéremről, de nem bánkódom emiatt, mondtam is Carlinnak, örülök, hogy vele állhatok a dobogón.”
Ezen a ponton eredtek el a könnyei. Elnézést kért érte, de nem kellett volna, a sport az érzelmek világa, mindenki csak megértően mosolygott.
„Nem akarok én sírni, ezek örömkönnyek. Amiért jöttem, azt megszereztem, és egy sportolónak ez a legtöbb, ami történhet vele.”
Kapás Boglárka korábban azt nyilatkozta, az utóbbi évben a legtöbb változás az önbizalmában történt – végre van.
„Tudtam, hogy lesz erőm a végéig, tudtam, hogy a második 100-tól kiadhatok mindent, ami bennem van, és így is lett. Meg tudtam csinálni azt, amit akartam, minden tempóba beletettem minden erőmet az utolsó 60 méteren is, és ezzel harmadik lettem, ami nagyon jó” – fejezte be gondolatait az úszó.
