A látvány egyszerre volt döbbenetes és mosolyt fakasztó. Valahol Lagos közelében jártunk egy külvárosi lepukkant lakótelepre hajazó kisváros mellett, körülöttünk kirakodóvásár, előttünk pedig egy futballpályának kinevezett terület. Hepehupás, több görönggyel, lankával és vakondtúrásszerű dudorral, mint sík résszel, a vonalakat szalagok helyettesítették, az egész akkora volt, mint amin mi kézilabdázunk. A két kaput lécekből tákolták össze, a rend kedvéért fityegett rajta valami hálószerűség, a két partjelző egy-egy botra kötött rongyot lengetett.
Éppen zajlott a helyi bajnokság egyik fordulója, a nigériai szövetség embere ezért vitt minket oda. A partvonal mellett sokan szurkoltak hangosan, a lehetetlen terepen pedig szó szerint ádáz csata dúlt. A labda kiszámíthatatlanul pattogott folyamatosan irányt változtatva, ám a játékosok óriási iramban és meglepő ügyességgel kergették, cseleztek, lőttek vele – bámulatos volt.
Fél évvel jártunk az 1994-es világbajnokság után, amelyen Nigéria ámulatba ejtette a világot. Igaz, a nyolcaddöntő hosszabbításában megállították őket az olaszok 2-1-re győzve, hősies csatában buktak el, ám Jay-Jay Okocha, Emmanuel Amunike, Daniel Amokachi, Efan Ekoku, Finidi George, Uche Okechukwu és társaik lenyűgöző teljesítményt nyújtottak. Akár csak négy évvel korábban Kamerun, amely a negyeddöntőben ugyancsak hosszabbítást követően esett ki az angoloktól elszenvedett vereséggel, akkor Roger Milla vált egy csapásra világsztárrá.
Úgy tűnt, Afrika kezd bejelentkezni a nagyok közé. Korábban sok vizet nem zavartak a válogatottjai, és bár Egyiptom révén már a második világbajnokságon, 1934-ben helyet kaptak a mezőnyben, legközelebb csak 1970-ben képviseltette magát a kontinens, és utána is 1986-ig kellett várni a jelenlétére, mindkétszer Marokkó jutott be az elitbe. Ezt követte Kamerun, majd Nigéria látványos berobbanása, és mi az utóbbi titkait kilesni mentünk 1995 elején.
– A helyzet azóta szinte semmit sem változott – mondja a bevezetőben említett mérkőzés körülményeiről hallva Gelei Károly FIFA-licences menedzser. – Nagyon sok tornán veszek részt Afrikában, elsősorban Nigériában, és mindig olyan érzésem van, hogy aranybányában járok. Hihetetlen adottságú fiatalokat látok, akik fizikálisan bámulatosak, a technikájuk viszont éppen a grundok és félhivatalos pályák borzalmas talaja miatt hiányos, igaz, csak mindkét lábuk használatával tudnak boldogulni, ami az előnyükre válik. A közelről rájuk lőtt labdát tökéletesen kezelik le, de a gurulóval nemigen tudnak mit kezdeni, hiszen ahhoz nem szoktak hozzá, és emellett a taktikai ismereteik is elhanyagolhatók. A titok az, hogy fiatalon el kell hozni őket Európába, ahol ezeket a hiányosságokat megfelelő képzéssel meg lehet szüntetni, és máris a legmagasabb szinten bevethető futballistává válhatnak.
