A látvány egyszerre volt döbbenetes és mosolyt fakasztó. Valahol Lagos közelében jártunk egy külvárosi lepukkant lakótelepre hajazó kisváros mellett, körülöttünk kirakodóvásár, előttünk pedig egy futballpályának kinevezett terület. Hepehupás, több görönggyel, lankával és vakondtúrásszerű dudorral, mint sík résszel, a vonalakat szalagok helyettesítették, az egész akkora volt, mint amin mi kézilabdázunk. A két kaput lécekből tákolták össze, a rend kedvéért fityegett rajta valami hálószerűség, a két partjelző egy-egy botra kötött rongyot lengetett.
Éppen zajlott a helyi bajnokság egyik fordulója, a nigériai szövetség embere ezért vitt minket oda. A partvonal mellett sokan szurkoltak hangosan, a lehetetlen terepen pedig szó szerint ádáz csata dúlt. A labda kiszámíthatatlanul pattogott folyamatosan irányt változtatva, ám a játékosok óriási iramban és meglepő ügyességgel kergették, cseleztek, lőttek vele – bámulatos volt.
Fél évvel jártunk az 1994-es világbajnokság után, amelyen Nigéria ámulatba ejtette a világot. Igaz, a nyolcaddöntő hosszabbításában megállították őket az olaszok 2-1-re győzve, hősies csatában buktak el, ám Jay-Jay Okocha, Emmanuel Amunike, Daniel Amokachi, Efan Ekoku, Finidi George, Uche Okechukwu és társaik lenyűgöző teljesítményt nyújtottak. Akár csak négy évvel korábban Kamerun, amely a negyeddöntőben ugyancsak hosszabbítást követően esett ki az angoloktól elszenvedett vereséggel, akkor Roger Milla vált egy csapásra világsztárrá.
Úgy tűnt, Afrika kezd bejelentkezni a nagyok közé. Korábban sok vizet nem zavartak a válogatottjai, és bár Egyiptom révén már a második világbajnokságon, 1934-ben helyet kaptak a mezőnyben, legközelebb csak 1970-ben képviseltette magát a kontinens, és utána is 1986-ig kellett várni a jelenlétére, mindkétszer Marokkó jutott be az elitbe. Ezt követte Kamerun, majd Nigéria látványos berobbanása, és mi az utóbbi titkait kilesni mentünk 1995 elején.
– A helyzet azóta szinte semmit sem változott – mondja a bevezetőben említett mérkőzés körülményeiről hallva Gelei Károly FIFA-licences menedzser. – Nagyon sok tornán veszek részt Afrikában, elsősorban Nigériában, és mindig olyan érzésem van, hogy aranybányában járok. Hihetetlen adottságú fiatalokat látok, akik fizikálisan bámulatosak, a technikájuk viszont éppen a grundok és félhivatalos pályák borzalmas talaja miatt hiányos, igaz, csak mindkét lábuk használatával tudnak boldogulni, ami az előnyükre válik. A közelről rájuk lőtt labdát tökéletesen kezelik le, de a gurulóval nemigen tudnak mit kezdeni, hiszen ahhoz nem szoktak hozzá, és emellett a taktikai ismereteik is elhanyagolhatók. A titok az, hogy fiatalon el kell hozni őket Európába, ahol ezeket a hiányosságokat megfelelő képzéssel meg lehet szüntetni, és máris a legmagasabb szinten bevethető futballistává válhatnak.
A gond az, hogy Afrikában zömmel ismeretlenek a gyerekeknek szervezett országos bajnokságok, amelyek szemmel tartásával fel lehetne fedezni a nagy tehetségeket, így a kiválasztás még ma is többnyire esetleges. Folyamatosan zajlanak helyi tornák, azokra kell eljutni, ami néhány ország esetében az alig létező közbiztonság miatt igen nagy kihívás. A ma Zalaegerszegen futballozó nigériai Ubochioma Meshack két éve úgy érkezett, hogy itt, illetve a szlovén NK Naftában játszott először szervezett bajnokságban, ahova a ZTE kölcsönadta tanulni.
Az ilyen fiatalok nagy számban érkeznek elsősorban francia, belga és holland klubokba, és akik képesek beállni a sorba, valamint túltenni magukat a kulturális különbségeken, azokból lesz profi labdarúgó, a többiek viszont kihullanak a rostán. Az olyan modern módszerek, mint például az elemző rendszer, naprakész edzőképzés ismeretlenek az utánpótlásban, és bár elvétve akadnak olyan kezdeményezések, amelyek összefognák a gyerekeket, és magukat akadémiának hívják, ezek hatékonysága alig több a nullánál. Ehhez hiányzik a megfelelő tudás, a kellő infrastruktúra, a szervezettség és a gazdasági átláthatóság – feketepénzek, korrupció – a normális működéshez.
Két európai klub különösen említést érdemel, mert próbáltak javítani a helyzeten, ám helyben mindketten kudarcot vallottak: a Salzburg néhány év után 2014-ben feloszlatta a ghánai Red Bull Akadémiát, mindössze két játékos jutott el onnan az osztrák klubhoz, az Ajax pedig 2020-ban vetett véget huszonegy éves „házasságának” a dél-afrikai a Cape Town FC-vel, mert nem kapott onnan annyi figyelemre méltó tehetséget, mint amennyire számított.
A Salzburgra érdemes visszatérni, ugyanis napjainkban az osztrák klub aknázza ki a leghatásosabban az afrikai tehetségekben rejlő lehetőségeket. A ghánai akadémia ellehetetlenülés után a klub vezető úgy döntöttek, hogy nem ők mennek oda, hanem inkább elhozzák ide az ígéretes fiatalokat.
Az utóbbi fél évtizedben a legutóbbi nyárig kéttucatnyi olyan játékost szerzett meg a fekete kontinensről, akiket aztán bevethetett az első csapatban, és némelyiken nagyon sok pénzt keresett, és olyan sztárokat nevelt ki, mint például a liverpooli Sadio Mané és Naby Keita.
Ők egyébként először francia alacsonyabb osztályba érkeztek Európába, sokak számára ez az első állomás, és a Salzburg onnan mazsolázta ki őket.
És, hogy ez mekkora üzlet? Sadio Mané a szenegáli Sédhiou városából Dakaron keresztül jutott el Metzbe. Onnan vette meg a Salzburg négymillió euróért, két év alatt felépítette, és 25 millióért adta el az angol Southamptonnak. Naby Keita a guineai Conakryban látta meg a napvilágot, a francia Istres hozta Európába, a Salzburg egy évvel később egymillió eurót szurkolt le érte, szintén két éven át pallérozta, és 32 millióért adta tovább az RB Leipzignek.
Gelei Károly szerint a legnagyobb afrikai sztárok is szorosan kötődnek a hazájukhoz. A FIFA szabályai szerint 18 éves koruk előtt csak a családdal együtt hozhatók el Európába, ezért sok esetben a klubok papíron tőlük függetlenül és nem a futball ürügyén szakítják ki őket a környezetükből. Ők pedig nem felejtik el honnan jöttek, a keresetük nagy részét szinte kivétel nélkül hazaküldik a családjuknak, a legnagyobbak pedig jótékonykodnak is a hazájukban, ahol a legnépszerűbb emberek közé tartoznak. Példaként lehet említeni az aranylabdás libériai George Weaht, aki több humanitárius szervezetben vállalt szerepet, 2017-ben pedig hazája huszonötödik köztársasági elnöke lett, de az elefántcsontparti Didier Drogba is vállal közéleti szerepet, egy ízben például két egymással acsarkodó politikus megbékítésére őt hívták haza, mert vele mindkét fél szóba állt.
Az afrikaiak imádják a futballt, az Európában befutott sztárokat szinte istenként tisztelik, ám a kilencvenes évek sikerei után a kontinens mégsem tudott igazán gyökeret verni a világ élvonalában. A nagy klubokban brillírozó klasszisok ellenére a világbajnokságokon újra csupán epizódszerepeket játszanak a válogatottjai, pedig a mezőny létszámának az emelésével a legutóbb, 2018-ban már öt csapata lehetett ott Oroszországban.
– Az európai profi klubokban megkövetelt durva fegyelmezettséget ezek a játékosok nem tudják átmenteni a válogatottakba, ott nem tudnak kibújni a bőrükből, a hazai mentalitásba zökkennek vissza – ad erre magyarázatot Mezey György, aki a FIFA instruktoraként rengeteg tapasztalatot szerzett Afrikában is. – Valahol érthető, hogy meghatározza őket az a kulturális környezet, amelyben nevelkedtek, de emiatt belátható időn belül afrikai válogatott nem lép be a klasszisok közé, hiába remélte ezt korábban a FIFA. A kontinens tényleg aranybánya, de saját maga ezt képtelen kihasználni, a nyersanyagból megfelelő tudásháttér és mentalitás híján csak elvétve lehet igazi ékszer.
Borítókép: A szenegáli Sadio Mané Európa egyik legjobb középpályása a Liverpoolban (Fotó: PIUS UTOMI EKPEI)
