Az kellett, hogy leüvöltsék a fejét

Kétszeres világ- és ötszörös Európa-bajnok, az olimpiai érem – egyéniben bronz a 2008-as pekingi játékokról – pedig pályafutása végén akkor jött össze neki, amikor a kvótát is az utolsó pillanatban szerezte meg, és erre is csak nagyon halvány esélye volt. S talán nagy pech, hogy Mincza-Nébald Ildikó huszonegy évesen, 1991-ben Eb-t nyert a női tőrcsapattal, mert ha hamarabb vált át a párbajtőrre, akkor még veretesebb is lehetne az eredménylistája.

A pekingi olimpia bronzérmes vívója csak azt sajnálja, hogy nem korábban váltott fegyvernemet Fotó: Mirkó István

– Az év végén edzői szerepkörben láthattuk a Nemzeti Sportcsarnokban a magyar bajnokságon. Elégedett volt a tanítványaival?

– Abszolút. Úgy volt, hogy négy versenyzőm indul, de az egyiknek sajnos kifordult a bokája, egy másik a karácsonyi ünnepekre elutazott a rokonaihoz Spanyolországba, így végül ketten voltak ott az ob-n: egy még junior korú fiú és egy szabadidős, ötvennégy éves vívóm, s mindketten továbbjutottak a csoportjukból. Nagyon jó fejekből álló, összetartó kis csapatom van az MTK-ban. Egyébként amikor körbenéztem a csarnokban, jó néhány ősz hajú versenyzőt láttam, és ez szerintem nagyon jó dolog, azt mutatja, hogy akit egyszer megfertőz a vívás, az utána már nem menekül, nehezen engedi el.

– Főállásban edzősködik?

– Igen, a második gyermekünk születése után már nem akartam visszamenni az ügyvédi munkához. A férjemmel, Gyurival (Nébald György, az 1988-as szöuli olimpián győztes kardcsapatunk tagja, hatszoros világbajnok) dolgoztam együtt, de ő is szünetelteti a praxisát, a Honvédelmi Sportszövetség ügyvezető elnökeként is rengeteg feladata van. Én is tanítottam még egy óbudai iskolában, azt a munkát azonban szeptemberben feladtam, és most már csak az MTK-ban vagyok. Viszont a gyerekek átjöttek ide hozzám, és a csoportjaimmal nagyon sok korosztályt ölelek át a 2008/09-es születésűektől kezdve a szabadidős vívókig.

– Nem olyan régen még a válogatott mellett is dolgozott.

– Amikor Kulcsár Győző 2012 februárjában lemondott a párbajtőrözők szövetségi kapitányi posztjáról, utána novemberig a teljes fegyvernemet én vezettem. Akkor megváltoztatták a rendszert, Kovács Iván lett a női szakág irányítója, én pedig a segítője, egészen 2017 januárjáig. Akkor a Magyar Vívószövetség pályázatokat írt ki, és jelentkeztem is, szívesen dolgoztam volna a junior- és a kadétkeret mellett, de nem engem választottak.

– Bár a riói olimpián Szász Emese nyerte meg a párbajtőrözők versenyét, és szülés után már újra edzésbe állt, az éveken keresztül legerősebbnek számító női szakágunk mára az utolsó, harmadik helyre került. A csapatunknak már csak matematikai esélye van a tokiói olimpiai részvételre, miközben a kardozók és a tőrözők is kvótát érő helyen állnak. Miért jutott ide a szakág?

– Sajnos már a riói olimpiát megelőző években is csak Szász Emesétől számíthattunk eredményre. Senki sem tudott felnőni mellé, arra a szintre, ahova korábban eljutott, és hosszú éveken keresztül ott volt a magyar női párbajtőr. Talán ha a még nagyon fiatal, csak tizenhét éves Muhari Eszter beérik, neki sikerülhet. Az a gond, hogy hiába vannak a juniorok között tehetséges lányaink, akik oda is teszik magukat, hiányzik előlük egy generáció, olyanok, akiken fel tudnának nőni. És mondok még valamit: amikor én kezdtem, a női párbajtőr még fiatal szakág volt, de nekünk mégis volt kikre felnéznünk. Közös edzőtáboraink voltak, közelről láttuk, jól ismertük a kardozókat, a tőrözőket, és az ő sikereik nekünk is önbizalmat adtak. Ha azt látom, hogy világbajnok lett az, aki az edzésen a szomszédos páston vív, az nagyon meg tudja tolni az embert. Most mindenki külön készül, és amennyire tudom, a lányok nem edzenek együtt a fiúkkal sem. Márpedig ez is hasznos meg az is, ha a juniorokkal vívunk. Nem árt, ha olykor kemény feladatok elé állítanak bennünket. Mi rengeteget készültünk együtt a fiúkkal, és meggyőződésem, ez is kellett ahhoz, hogy akkoriban nagyon erős volt a magyar női párbajtőr. Olyannyira, hogy nálunk sokszor a világkupa-győzelem vagy négy-öt vk-döntő sem jelentett garanciát a csapatba kerülésre.

– Nagy Tímea, Szalay Gyöngyi, Hormay Adrien, Király Hajnalka, Tóth Hajnalka – sok energiáját leszívta a rivalizálás velük?

– Az igazán embert próbáló feladat az volt, hogy egész évben egymás ellenfelei voltunk, aztán amikor utaztunk az olimpiákra, a világ- vagy Európa-bajnokságokra, és akkor hirtelen össze kellett állnunk egy csapattá. Ezt nem volt könnyű fejben helyretenni.

– Ha visszapörgethetné az idő kerekét, hamarabb váltana tőrről párbajtőrre? Merthogy tőrözőként kezdte.

– Azt hiszem, igen. Ez az egy, amit másképp csinálnék. 1989-ben, tizenkilenc évesen junior-világbajnokságot nyertem párbajtőrben, egyéniben, de akkor egyértelműen tőrözőként számítottak rám, mivel a szöuli olimpia után többen visszavonultak a válogatottból. 1991-ben aztán a tőrcsapattal Európa-bajnok lettem, és kijutottam a barcelonai olimpiára is, ahol a hetedik helyen végeztünk. Az első olimpiámon azonban ezt nem tragédiaként éltem meg. Még azt sem, ahogyan az egyéniben kiestem, pedig ki tudja, meddig juthattam volna. Az akkori lebonyolításban két öt tusra menő asszót kellett volna megnyernem az olasz Trillini ellen. Az elsőt elvesztettem, a másodikat viszont 5-1-re megnyertem, amikor a csarnokban elszállt az informatikai rendszer, és két órára megállt a verseny. Teljesen kiestem a ritmusból, az olasz lány viszont felszívta magát, behúzta a harmadik asszót, és utána már senki sem tudta megállítani, ő lett az olimpiai bajnok.

A pekingi olimpia bronzérmes vívója csak azt sajnálja, hogy nem korábban váltott fegyvernemet
Fotó: Mirkó István

– Mindenesetre érthető, hogy a szakvezetés marasztalta önt a tőrözők között.

– Azzal győztek meg, hogy a párbajtőr akkor még nem volt az olimpia műsorán. 1996-ban, Atlantában került fel, még oda is tőrözőként mentem, viszont csak tartalékként számítottak rám, ami – fogalmazzunk úgy – a válogatók alapján nem volt korrekt döntés. Ültem a lelátón, néztem a versenyeket, a női párbajtőrözőket is, figyeltem a mozgásukat, és egyre csak mondogattam magamban, hogy ezeket én meg tudnám verni. Akkor még nem dobtam el a tőrt, de elhatároztam, hogy váltani fogok. Ez nagyon kemény időszak volt, mert ahogy befejeződött az edzés tőrben, áthúztam a vezetéket, fegyvert cseréltem és folytattam párbajtőrben. A váltás mindenesetre olyan jól indult, hogy 1997-ben Gdańskban, ha tartalékos mezőnyben is, de egyéniben Európa-bajnok lettem. Na, akkor már azt mondtam, hogy a tőrt felejtsük el. A tőrben a tizenöt tusos asszóban négy-öt tus is elmehet a bírón, a párbajtőr viszont az igazság fegyverneme, és ez rögtön nagy könnyebbséget jelentett.

– A 2000-es sydney-i és a 2004-es athéni olimpia azonban nem úgy sült el, ahogy szerette volna, még ha rengetegen örülnének a negyedik vagy ötödik helyeknek is.

– Hát igen, Sydney nagyon fájó történet. Én voltam a világranglista-vezető, talán öt világkupa-versenyt nyertem zsinórban, mindenki elkönyvelte, hogy az olimpián is csak én győzhetek. S ezt a helyzetet nem tudtam kezelni. Az edzőm, Szőcs Berci bácsi már nem volt fiatal, szakmailag tökéletesen felkészített, de nem volt mellettem egy olyan menedzserféle ember, aki visszafog, hogy ne nyilatkozzak fűnek-fának, hanem az olimpiára koncentráljak. Hatalmas volt a médiaérdeklődés, és előre berakták a zsebembe azt az aranyérmet, ami még sehol sem volt. És én sem éreztem, hogy rossz út, amin vagyok. Vívni nem felejtettem el, de senki sem figyelmeztetett, hogy esélyesként kiutazni egy olimpiára teljesen egyedi helyzet. A tizenhat között kikaptam attól a svájci Bürkitől, aki akkor az egyszer vert meg.

– Az egyéni aranyérmes Nagy Tímeával felállva a csapatversenyben miért lettünk csak negyedikek?

– Az az igazság, hogy nem volt egységes a csapatunk, de ez nem a mi, versenyzők hibája volt. Ahogy már korábban is mondtam, hatalmas harc folyt a csapatba kerülésért, világranglista-vezetőként csak az én helyem volt biztos. A felkészülés alatt a többiek teljes bizonytalanságban voltak, az edzőtáborban mindennap más lány sírt a szobámban, hogy akkor most mi lesz. Közben még vezetőedző-váltás is történt. Annyira szétforgácsoltak bennünket, hogy Sydney-ben mentálisan katasztrofális állapotban volt a csapatunk, és a lelkünkkel senki sem foglalkozott. Athénra javult a helyzet, de Titi (Nagy Tímea) azután, hogy az egyénit megint megnyerte, a csapatversenyre nem tudta átmenteni a formáját, csak ötödikek lettünk.

– Egyéniben pedig ön negyedik, de nem sokon, egy tuson múlt, hogy Nagy Tímeával egymás ellen vívják a döntőt. Beszéltek valaha arról, hogy ekkor mi lett volna?

– Nem, soha, de az nem is kérdés, hogy éles asszó lett volna. Ha akkor én lettem volna egyszeres olimpiai bajnok, én is teljes erővel küzdöttem volna a második aranyérmemért. Szegény Szalay Gyöngyi nagyon jó barátnőm volt, de a páston vele sem volt barátság, sőt vele vívtam a legkeményebb csatákat.

– A 2008-as pekingi olimpián már csak egy esélye volt, hiszen akkor a női párbajtőrben nem rendeztek csapatversenyt. Miként alakult úgy, hogy már túl a csúcson jött össze mégiscsak az ötkarikás érem, egy bronz?

– Kezdjük azzal, hogy kijutnom sem volt egyszerű. Egy nemzetből maximum ketten mehettek, és Szász Emese már biztosította a helyét. Ahhoz, hogy nekem is elegendő pontom legyen, az utolsó világkupán, egy görögországi versenyen az első kettőben kellett végeznem. Olyan sűrű volt a szezon, hogy izgulni se volt időm, csak mentem versenyről versenye. És azért is el tudtam vonatkoztatni ettől az egész cirkusztól, mert már megvolt Franciska lányom. Boldog voltam, amikor láttam, és nem az járt a fejemben, hogy mi lesz az olimpiával. Görögországban aztán úgy hozta a sors, hogy a táblán összekerültem Titivel, aki 7-4-re elhúzott, és nagyjából fél perc volt hátra. És ekkor valami mérhetetlen nyugalom szállt meg, úgy voltam vele, megpróbálom, és lesz, ami lesz. Fordítottam, győztem, ami olyan erőt adott, hogy bár a második hely is elég lett volna, megnyertem a versenyt, és mehettem Pekingbe. Sydney-be már két héttel az olimpia előtt kiutaztunk, ott szenvedtünk, most viszont engedélyt kértem, hogy csak a versenyre kelljen megérkeznem. Így nem volt gondom az időeltolódással, mert nem is álltam át. Egyáltalán nem izgultam, elvégre a szülés után a nulláról kezdve újra eljutottam az olimpiára, a kétszázadik helyről visszaküzdöttem magam, és nekem ez már maga volt a boldogság.

– Az elődöntőben 14-13-ra vezetett a román Branza ellen, vagyis újra egy tusra volt a döntőtől.

– És akkor nem adták meg a szerintem egyértelmű találatomat, ami annyira megzavart, hogy kikaptam. Összetörtem, hogy megint úgy járok, mint Athénban, de szerencsére a kardozók szövetségi kapitányaként Gyuri oda tudott jönni hozzám, és konkrétan leüvöltötte a fejemet, hogy szedjem össze magam, mert nem mindegy, hogy lesz-e olimpiai érmem vagy sem. Sokkoló volt, de éppen ez kellett, hogy visszatérjek az életbe, a helyére kerüljön a fejem, és megszerezzem azt a bronzérmet. Ami a hosszú pályafutásom végén nekem tényleg arannyal ért fel.

– Manapság is gyakori téma otthon a vívás?

– Mindennapos, hiszen mindkét lányunk, Franciska és Melinda is vív, párbajtőröznek, nálam. Gyuri persze mindig mondja, hogy majd elviszi őket kardozni…