Remény karácsonyra: a magyar nőben rejlő titokzatos erő

Gondolunk-e azokra, akik kereken száz esztendővel ezelőtt gyászban élték meg a karácsonyt?

Az utóbbi hetekben elterjedt egy reklámfilm, melyet egy angol élelmiszeráruház-lánc készített 1914 karácsonyáról. Ez eszünkbe juttatta, hogy a világ száz évvel ezelőtt milyen életkörülmények között karácsonyozott. Felhívta a figyelmet arra, hogy katonák százezrei, apák, fiúk, férjek töltötték a karácsonyt a frontokon, és a szeretet ünnepén még az ellenséges katonák között is akadt példa az összetartásra, pedig jól tudták, hogy másnaptól újra egymás ellen kell harcolniuk. Eközben mi történt a hátországban? Kik maradtak egyáltalán itthon? Anyák, leányok, feleségek, gyermekek. Milyen volt az ő karácsonyuk?

Az egy évszázaddal ezelőtti eseményekről, mindennapokról, az itthon maradottak életéről kitűnően tájékozódhatunk a korabeli lapokból. Az újságok hasábjain egyaránt megjelent a csalódottság, az elkeseredettség, a kilátástalanság és a remény. 1914 fájdalmas hangulatát vetíti elénk a Pesti Hírlap karácsonyi számában megjelent gondolat is:

„Sok hőst vesztettünk már el, de a nemzet emelkedett hangulatát sehol sem zavarja hangos zokogás. A lengő trikolor tarka szivárványát nem homályosítja el a gyászruhák sötétsége. A magyar nőkben van valami nemes, férfias erő, mely imponálóan érvényesül most, a kemény harc alatt.”

A részletes haditudósítások mellett képet kaphatunk a különböző jótékonysági akciókról, adománygyűjtésekről, karácsonyi programokról, melyeket a hadba vonultak családjainak, gyermekeinek rendeztek. Ezen cikkek olvasása közben könnyen feltűnik, hogy az ilyen akciók élén az esetek legnagyobb százalékában előkelő hölgyek álltak, akik nem csupán anyagilag támogatták ezeket a szervezkedéseket, hanem komoly energiákat fektettek abba, hogy egy-egy esemény megvalósuljon. Többek közt ilyen volt gróf Andrássy Gyuláné, vagy gróf Tisza Istvánné is, akik egyesületek keretein belül végezték a munkát. Ezek közül kiemelkedik például a gróf Andrássy Gyuláné elnökletével működő Uránia Országos Nővédő Egyesület, mely az adománygyűjtések mellett anya- és csecsemővédelemmel is foglalkozott, a háború alatt pedig különböző emléktárgyakat bocsátott ki, és a bevételeket a szegények javára fordította.

Természetesen e kérdéskörben nem kizárólag a felsőbb osztálybeli asszonyokról beszélhetünk. Megannyi apró történet jelent meg a lapokban karácsony táján és később is azon nőkről, akik férfiakat meghazudtoló bátorsággal segítették katonáink munkáját a frontokon. A Pesti Napló december 24-i számában olvashatunk egy 17 éves kolozsvári leányról, Bognár Mariskáról, aki a szerb csatatéren a hátán vitte a sebesülteket, munkáját pedig címzetes káplári ranggal jutalmazta a tüzérezred parancsnoka.

Számos írás részletesen foglalkozik azzal is, hogy milyen életet éltek, hogyan viselkedtek a hadba vonult katonák itthon maradt feleségei. Különös párhuzamot olvashatunk Párizzsal, mely szerint a párizsi nők már a háború első hónapjában siránkozó körmenetet szerveztek a városban. Ehhez képest a magyar nők néma bánattal tűrték a szenvedést.

A háború egyik legnagyobb társadalmi problémáját okozta az, ha a családfenntartó édesapa hősi halált halt a fronton, hiszen a fájdalmas gyász mellé a megélhetés nehézségei is társultak. Gyakran olvasni az újságokban olyan felhívást, mely arra buzdít, hogy mindenki adakozzon, segítsen, mert ha egy árva vagy egy özvegy koldulni kényszerül, az az egész nemzet szégyene. A lapok szerkesztőségébe is számos adomány érkezett, melyeket továbbküldtek a Hadsegélyező Hivatalnak. Az újságok igyekeztek népszerűsíteni azt az elképzelést, amelyet a Hadsegélyező Hivatal intézett a lakosság felé, mely szerint ebben az évben mindenki mellőzze az újévi képeslapok küldését, és az arra szánt összeget fizesse be inkább a hadsegélyező alapba. Ez a kezdeményezés kitűnően példázta, hogy a hazát nem csak fegyverrel lehet szolgálni: „A boldog új évet kívánásnál szebb és nemesebb, ha boldog új évet teremtünk adományainkkal azoknak, kik erre leginkább rászorultak, a hősök özvegyeinek és árváinak.”

A sebesültek számára rendezett karácsonyfa-ünnepségeket többnyire a kórházak intézőbizottságának hölgytagjai és a fent említett egyesületek szervezték. Ezeken az ünnepségeken volt betlehemes játék, színdarab, énekes szereplés, szavalás, kabaré-előadás és természetesen ajándékozás is. A sebesült katonák többek között flanelinget, báránybőr süveget, cigarettát, pipát és tükröt kaptak. A tiszteknek evőeszközkészlet járt. A kórházakban, melyekben a katonákat ápolták, számos önkéntes ápolónő dolgozott, de rajtuk kívül is akadt több száz lelkes leány és asszony, akik karácsonyestéjüket örömmel áldozták katonáinknak. Az itthon maradottak természetesen gondoltak a frontokon harcoló katonák karácsonyára is. Számos iskolában folyt az ajándékdobozok összekészítése, melyekbe élelmiszer, harisnya, zsebkendő, ceruza, zsebkés és egyéb hasznos tárgyak kerültek.

Számos ilyen ajándékdobozt készíttetett és küldetett el a katonáknak Jászai Mari is. A dobozokba kerülő tárgyak összegyűjtését szintén a nők végezték. A legtöbb nőszervezet külön jótékonysági estélyeket tartott, ilyen volt például a Svábhegyi Református Leánykör „szeretetvendégsége”, ahol a belépőkből befolyt összegből meleg ruhát vásároltak katonáink számára. Az ilyen adományok frontra való kijuttatása is igen nagy költségeket emésztett fel, az egyesületek ezeket is magukra vállalták, a posta folyamatosan dolgozott. A fentebb említett újévi képeslapok megváltásának értelme és jelentősége a posta leterheltségének csökkentése céljából sem elhanyagolható.

Külön gyűjtések szerveződtek a hadba vonultak gyermekei számára, akik elsősorban ruhákat és játékokat kaptak a nekik szervezett ünnepségeken, ahol mese- és bábjátékokkal szórakoztatták őket. A háború alatt az itthon maradott nők számára magától értetődő volt a segítségnyújtás. Lelkes és szeretetteljes munkát végeztek, mely elengedhetetlen volt nemcsak karácsony alkalmával, hanem a négy év alatt és az újjáépítés idején is mindvégig. Az effajta támogatás amellett, hogy könnyített a távol maradók és az itthoniak szenvedésein, lelkileg is segítette őket. Gyakorlatilag nem volt olyan nő, aki ne vette volna ki a részét a munkából. Ennek ma, száz évvel később is üzenetértéke van számunkra: az ünnep ne csak önmagunkról és a körülöttünk lévőkről szóljon, hanem mi is gondoljunk a nélkülözőkre és a rászorulókra!