Elveszett zarándokváros nyomait azonosították magyar kutatók

A török zarándokhellyé vált város legendája a SZEMbeszédben. Interjú.

– Maga Szulejmán szultán milyen szerepet tölt be a néphagyományban? A türbe legendáját megőrizték folyamatosan a helybeliek?
– A néplegendák megőrizték Szulejmán emlékét – táborozásának, az 1566-os ostromnak és halálának emlékezetét – és a türbéét is. Ezeket korábban Kováts Valéria össze is szedte, meg is jelentette.

– Túl a legendákon: mit lehet ma kimondani a szigetvári ostrom jelentőségéről és a szultán haláláról? Bevett szokást hajtottak végre a törökök akkor, amikor Szulejmán belső szerveit Szigetvárnál „örök nyugalomra” helyezték, vagy ez is egy legenda?
– Az ostromnak világtörténelmi jelentőséget tulajdonítottak már a kortársak is. Volt, aki úgy interpretálta, hogy ez volt az a csata, amely megmentette a nyugati civilizációt. Mindenképpen egy korszak végét szimbolizálta, az Oszmán Birodalom ekkor élte aranykorát. Szulejmán utódjai már elmaradtak tehetségben a nagy elődtől. Ez volt a dicső csúcspont, utána pedig megindult az oszmánok hosszú hanyatlása. A szultán halála rendkívüli esemény volt és rendkívüli eljárást követelt a környezetétől, akik tartottak egy politikai, katonai válság kialakulásától. Ez indokolta a halála körüli titkolózást, és ennek a folyománya a test tartósításához kapcsolódó eltemetési narratíva kialakulása is. A szakértők a mai napig vitáznak azon, hogy vajon tényleg bekövetkezett-e vagy csak egy később született legendával van dolgunk. Van olyan elképzelés is, hogy csak a test átmeneti földbe helyezése helyét jelölték meg egy szimbolikus sírépítménnyel.

– És e sírépítmény megalapításával született meg maga a török város is? Mit lehet tudni, milyen élet folyt a településen? Mennyire volt ritka a hódító törökök körében az ilyen alapítás?
– Igen, úgy tűnik, hogy csak ez magyarázhatja. Másik ilyen település egyébként nem született a hódoltságban, így, mondhatni, tényleg ritka. Egyébként a birodalom 36 szultánja közül még I. Murad az, aki Rigómezőn halt meg és hasonló a temetési eljárása, mint Szulejmáné. Az ő belső szerveit is eltemették, fölé egy síremlék, türbe épült. A testet az akkori fővárosba, Bursába vitték, és ott nyugszik a számára emelt türbében. Ugyanakkor ebben az esetben nincs Rigómezőn köré nőtt település, mindössze egy szép kert épült ki ott. Annyiban hasonló mégis, hogy a türbét szintén vallásos jellegű érdeklődés vette-veszi körül.

– Arról szólnak-e források, hogy milyen viszonyt alakítottak ki Turbék lakói a magyarokkal? Köthető ehhez bármiféle dokumentum vagy éppen legenda?
– A magyar mint népi vagy csoportkategória nem jelent meg a forrásokban. A keresztény lakosokra vannak utalások, hogy ezeknek milyen volt az etnikai megoszlása, egyelőre nem tudjuk. Az biztos, hogy a déli szláv nyelvű lakosok aránya magas lehetett. Ami kiderül, hogy a keresztények elkülönülten éltek, továbbá a türbe környéki kertes területen kellemesen folyhatott az élet. A kutatótársakkal kiadtunk erről egy kötetet mely szabadon hozzáférhető az interneten. Azt hiszem, az olvasóknak érdekes lenne olvasgatni ezeket a forrásközléseket.

– Az eltelt évszázadok során török kutatók próbáltak-e a nyomára bukkanni az Önök által felfedezett török településnek?
– Hosszabb időn át a török kutatók nem nagyon foglalkoztak a hellyel, pláne nem a zarándoktelepüléssel. Inkább csak az utóbbi pár évben kapcsolódott be a türbe kutatásába néhány török kolléga. A türbe emlékezete megmaradt körükben és vallásos jellegű érdeklődésükben meg is jelent. Olyan török kutató, aki jelentősebb megállapítással gyarapította volna az ismereteinket, nem volt, vagy legalábbis én nem tudok róla. Összefoglaló munkáikban persze meg-megjelenik, de ezek az egyes magyar kutatók eredményeinek közlését jelentették. Ugyanakkor a földrajzi távolság miatt ezen nem is kell csodálkozni.

– A felfedezett városban idáig milyen nyomokra bukkantak, melyek segíthetik a további munkájukat? Egyáltalán miként folyik a kutatás? Gondolom, minden apró lépés fontos lehet. A blogon olvastam, hogy tájrekonstrukciókat is készítettek már.
– Kiterjedt felszíni lelet-előfordulással van dolgunk. Mázsaszámra lehet begyűjteni tégla-, tetőcserép- és más kerámiadarabokat is, amelyek nagyon beszédesek. A régészkollégáknak ez egy paradicsom. A döntőek eddig a műszeres vizsgálatok voltak. Remote sensinggel, geofizikai vizsgálatokkal és geoinformatikai modellezéssel dolgozunk. Egy elég példátlan tájrekonstrukciós modellt is létrehoztunk 1566-ra és 1689-re is. Ez a korabeli vízrendszert, az úthálózatot, valamint a tájhasználati formákat, de például még a talajeróziót vagy éppen a láthatósági viszonyokat is megmutatja, ugyanígy a korabeli topográfiát is. Erre azért volt szükség, hogy az adatokat egy korabeli földrajzi viszonyrendszerben tudjuk értékelni, ne pedig úgy, ahogy eddig a kutatók csinálták, a maiban. Abban a korban egy sokkal csapadékosabb, hűvösebb klíma volt, a táj sokkal „vadabb” volt. A korabeli dokumentumok ebben a tájban, környezetben születtek, nem célszerű ezeket a mai kultúrtájban, a vízrendezés által már megrendszabályozott környezetben értelmezni.

– Milyen célt tűzött ki az idei esztendőre?
– Lezárni a lokalizációs munkákat, tisztázni a turbéki Szűz Mária-templom – az egyik lehetséges helyszín – szerepét, kialakulásának történetét. Lehatárolni a szőlőhegyi település határait, útrendszerét, a főbb objektumok, köztük a türbe lehetséges helyét.

– Biztos vagyok benne, hogy a magyar történelem kedvelői a kutatócsoport munkáját rendkívül izgalmasnak, értékesnek tartják. A tudományos eredményeken túl Önt milyen motivációk vezérlik? Gyerekkori álmok is szerepelnek a tudományos siker mellett?
– Kisgyerekkorom óta rendkívül izgatott a török kor, amit részben magyarázhat, hogy somogyi születésű vagyok, ahol a török hódoltság emlékezete ma is élő. Ez vezetett arra, hogy az egyetemen a történelem szakon a török kori források tanulmányozását választottam Hóvári tanár úr vezetése alatt. Visy Zsolt tanár úrtól pedig a régészet alapjait sikerült elsajátítanom. Végül geográfus lettem, de a történelemhez kapcsolódó szálakat sohasem szakítottam el. Elmondhatom, hogy kutatásaimban az iszlámmal, a Balkánnal és Törökországgal sokat foglalkozom. Ugyanakkor az, hogy kutatócsoportunk egy elveszett zarándokváros azonosításával, Turbék titkainak felderítésével foglalkozhat, azt kivételes kegyelemnek és talán a geográfia igazi gyökereihez való visszatérésnek is tekintek.

– Nekünk, magyaroknak miért lehet fontos ez a kutatás? Mit adhat Szigetvárnak és hazánknak a munkájuk eredménye? S mit a török népnek?
– Kevés a világtörténelmi jelentőségű esemény és hely a magyar történelemben, talán az egy kezemen megszámolhatom ezeket, de Szigetvár 1566-ban az volt, mégpedig egy dicső fejezet, amely a páratlan erőfeszítésről, illetve az önfeláldozásról szól, a haza és Európa védelméről. Turbék ennek a történetnek az egyik legegzotikusabb része, egy igazi kuriózum. Magyarország és Szigetvár öntudatához, büszkeségéhez hozzájárulhat a projekt. A nemzetközi érdeklődés révén hozzájárulhat a projektünk a kulturális turizmus fejlődéséhez, a helyiek jólétéhez is. A török népnek pedig különösen nagy értékkel bír a munkánk, hiszen talán a legnagyobb történelmi személyiségük elveszett kultuszhelyét tárjuk fel. Azt hiszem, ennek a jelentőségét felesleges magyaráznom.

– Milyen üzenetet hordozhat hosszú távon a Szulejmán-kutatócsoport munkája?
– Azt gondolom, hogy a népek közötti barátságról, az egymás iránt tanúsított toleranciáról, a másik nemzet értékei iránti empátiáról taníthat. Ha jól megtanuljuk a leckét, akkor a projekt a magyar–török barátságnak egy fontos láncszeme lehet.