A legnagyobb lutri a Sony által már két különböző módon, összesen öt önálló alkotáson keresztül bemutatott Pókember karaktere volt, akiről viszont teljes bizonyossággal ki merem jelenteni, végül a Polgárháború legpozitívabb csalódása lett. A Marvel képes volt egy a korábbinál sokkal szerethetőbb, és ami még fontosabb, autentikusabb Pókembert a vászonra álmodni, noha Tom Hollandet összesen talán bő harminc percet látjuk a piros-kék rugdalózóban, szemben a második Sony-eresztés falmászójával, az erős közepes teljesítményt produkáló Andrew Garfielddal, vagy az őt megelőző, egy egész trilógiát végigszerencsétlenkedő Tobey Maguire-ral. A mozi legjobb poénjai is a tizenéves szuperhőshöz köthetők, ami nem meglepő, hiszen a képregénykötetekben sem áll távol tőle a mókamester-feladatkör. Ugyancsak jó választásnak tűnik Chadwick Boseman a Fekete Párduc szerepére, noha őt kevésbé mutatták be a készítők a Polgárháborúban, ami talán azért sem véletlen, mert Pókemberrel ellentétben ő kap egy eredetfilmet is a jövőben.
Az új Amerika kapitány-epizód nagy pozitívuma a Daniel Brühl által megformált „főantagonista”, Zemo (báró) újragondolása, illetve maga a tény, hogy végre nem egy szinte legyőzhetetlen ellenséggel kell megküzdenie a hősöknek a már unalomig ismert receptúra alapján. Ez persze azzal jár együtt, hogy hatalmas metropoliszok sem válnak a földdel egyenlővé egy jó és rossz között zajló, mindent eldöntő összecsapás folytán, és ez nagyon jól van így.
