Kényelmetlenebb filmet nem is készíthetett volna Cristi Puiu. Az október közepi 11. Román Filmhéten kétszer is vetítették a Sieranevadát az Uránia moziban: a Lazarescu úr halála rendezője új alkotásának még nincs magyar forgalmazója. Ez persze könnyedén változhat, hiszen a román egészségügy tragikomikus állapotát bemutató előző filmje nagy siker volt, szomszédaink pedig a Sieranevadát ajánlják Oscar-jelölésre. Azt a közel háromórás alkotást, ami van olyan nyomasztó, mint a Lazarescu úr volt, és épp annyira abszurd is.
Kényelmetlen moziban nézni a valós időben játszódó családi drámát: először a látottak miatt feszengünk, majd a közönség folyamatos derűje ejt kétségbe bennünket. E sorok írójával legalábbis ekként esett: valahogy nehéz jóízűen nevetni azt látva, hogy egy halotti tor megállás nélkül zajló, bizarr családi viták terepévé változik. Hol a 9/11-gyel kapcsolatos összeesküvés-elméleteken vesznek össze, hol a feleség kéri számon a majd mindenki számára ellenszenves férjét: miért és hány nőt is fektetett meg az utóbbi időkben.
Puiu új filmje a minimalista román dráma tökéletes reprezentánsa: egy lakás helyiségeiben zajlanak az események, amikor pedig rövid időre kikerülünk a szűk térből, legszívesebben azonnal visszamenekülnénk. A mű egyik csúcspontja ez: végig a friss levegőt hiányoltuk, de amikor látjuk, mennyire abszurd vehemenciával esnek egymásnak ismeretlen emberek egy rossz parkolás után, hát inkább rohannánk vissza a lépcsőházban duzzogó fiúhoz.
Nagy a haragja neki is: vissza nem tér, mert akkor nekimenne az említett csalfa férfiúnak, édesapjának. „Azért egy kis kaját hozzatok már ki, ennék már” – kéri az érkezőket. Három óra kínlódás kell ahhoz, hogy végre asztalhoz üljenek páran, persze amíg csak egyikük ki nem rohan megnézni, épp ki és miért omlik össze a kisszobában. Megmaradt hőseink egymásra néznek, és csak nevetnek kínjukban, képtelenek abbahagyni: feloldást nyilván nem jelent ez, csak a felismerését annak, hogy mennyire képtelen, amit folyamatosan tesznek egymás és saját lelki nyugalmuk ellen.
Felemelőbb volt Dan Chisu új filmje, a Bukarest nonstop. Az éjjelnappalit középpontba helyező film karakterei szintén kapcsolati nehézségeikkel küszködő átlagemberek. A Sieranevada hőseivel szemben viszont jóval szerethetőbbek, könnyebb azonosulni velük. Akad ugyanis egy fontos képességük: hajlanak az önkorrekcióra, s bár bántják, piszkálják ugyan a másikat, de aztán rosszul is érzik magukat emiatt, és sietnek végre valami emberi gesztussal törleszteni. A 2010-es WebSiteStoryval bemutatkozó rendező filmje a Román Filmhét kellemes meglepetése: az Érettségihez hasonlóan a nyomasztó szürkeséget az egymás iránt érzett felelősség és a karakterek jobb életért való küszködése oldja.
A Sieranevadával szemben itt már valóban élhető humort kapunk. És önzésre hajlamos szereplőket, akik öt perc múlva már világosan látják, hogy a másik fél teljesen jó szándékú, és csak rosszabbul fogjuk érezni magunkat, ha tovább ártunk neki. A néző a szívébe zárja az éjjelnappalis rockert éppúgy, mint a nehéz sorsú prostituáltat, hogy aztán tényleg csak mosolyogva figyeljünk három nőt: a szerelmi bánatban szenvedőt, a szívét megkeményíteni próbálót és a megbocsátásra biztatót. Aztán ismét elszorul a torkunk, ahogy a marakodáson túllépni már nemigen tudó idős pár kálváriáját és fájdalmas búcsúját nézzük.
A magyar dUNA együttesnek van egy Nyugdíjas rekviem című száma, a szövege nagyon illik ide: „Nézd, most újra itt vagy, hogy tőrt döfj a hátamba. Ezerszer bántottál meg, ezerszer bántottalak, mégis élsz, és mégis együtt éltünk.” Felemelően szép és egyszerűségében megindító film a Bukarest nonstop, a nehezen emészthető Sieranevadával szemben jóval könnyebben megtalálja az ember hozzá az utat.
És nem csupán azért, mert nem három-, hanem csak másfél órás. Azonban teljesen egyértelmű, hogy a Sieranevada is fontos film, amiről sokat kellene még beszélni. És itthon is forgalmazni a mozikban.
