Kényelmetlenebb filmet nem is készíthetett volna Cristi Puiu. Az október közepi 11. Román Filmhéten kétszer is vetítették a Sieranevadát az Uránia moziban: a Lazarescu úr halála rendezője új alkotásának még nincs magyar forgalmazója. Ez persze könnyedén változhat, hiszen a román egészségügy tragikomikus állapotát bemutató előző filmje nagy siker volt, szomszédaink pedig a Sieranevadát ajánlják Oscar-jelölésre. Azt a közel háromórás alkotást, ami van olyan nyomasztó, mint a Lazarescu úr volt, és épp annyira abszurd is.
Kényelmetlen moziban nézni a valós időben játszódó családi drámát: először a látottak miatt feszengünk, majd a közönség folyamatos derűje ejt kétségbe bennünket. E sorok írójával legalábbis ekként esett: valahogy nehéz jóízűen nevetni azt látva, hogy egy halotti tor megállás nélkül zajló, bizarr családi viták terepévé változik. Hol a 9/11-gyel kapcsolatos összeesküvés-elméleteken vesznek össze, hol a feleség kéri számon a majd mindenki számára ellenszenves férjét: miért és hány nőt is fektetett meg az utóbbi időkben.
Puiu új filmje a minimalista román dráma tökéletes reprezentánsa: egy lakás helyiségeiben zajlanak az események, amikor pedig rövid időre kikerülünk a szűk térből, legszívesebben azonnal visszamenekülnénk. A mű egyik csúcspontja ez: végig a friss levegőt hiányoltuk, de amikor látjuk, mennyire abszurd vehemenciával esnek egymásnak ismeretlen emberek egy rossz parkolás után, hát inkább rohannánk vissza a lépcsőházban duzzogó fiúhoz.
Nagy a haragja neki is: vissza nem tér, mert akkor nekimenne az említett csalfa férfiúnak, édesapjának. „Azért egy kis kaját hozzatok már ki, ennék már” – kéri az érkezőket. Három óra kínlódás kell ahhoz, hogy végre asztalhoz üljenek páran, persze amíg csak egyikük ki nem rohan megnézni, épp ki és miért omlik össze a kisszobában. Megmaradt hőseink egymásra néznek, és csak nevetnek kínjukban, képtelenek abbahagyni: feloldást nyilván nem jelent ez, csak a felismerését annak, hogy mennyire képtelen, amit folyamatosan tesznek egymás és saját lelki nyugalmuk ellen.