A nyugalom és nem az unalom filmje Jim Jarmusch legutóbbi darabja. Fontos ezt rögzíteni. Könnyen eshetnénk abba a hibába ugyanis, hogy csalódottan legyintünk. Hát hol marad a drámaiság, hol vannak a valódi történések? – kérdeznénk, feltételezve, ha nem rohanja le az élet hőseinket, hát akkor figyelmünkre sem igen méltó az egész. Pedig az év végi listánkra is felvett Paterson egy békés utcai sétájában több igazabb tartalom rejlik, mint épp másfél órányi akcióban. Egy közös, nyugodt reggeli ébredésében több, mint egy átvitatkozott-átdrámázott nagyjátékfilmben. A Paterson a normalitásról szól, a hétköznapok költészetéről, az ismétlődés, a rendezettség békéjéről. Arról, miként gyönyörködtet a szeretetteljes állandóság, a megtalált harmónia.
Hősünket éppúgy Patersonnak hívják, mint városát – azt, amelyről az imagizmushoz kötődő amerikai költő, William Carlos Williams is írta műveit. S versel Paterson (Adam Driver), a buszsofőr is: a reggeli indulás előtt jegyzetfüzetébe írja sorait mindennapos megfigyeléseiről, mi pedig a vászonra körmölve is láthatjuk az egyszerűségükben gyönyörködtető költeményeket. Paterson maga is felnéz Williamsre, kvázi az ő tevékenységét folytatná, igaz, csak a maga békéje érdekében. Párja, Laura (Golshifteh Farahani) biztatja is, miért nem mutatja meg a nagyvilágnak a fontos műveket, de a férfi ódzkodik ettől, még társának sem feltétlenül olvassa fel verseit.
Ő pedig nem is erőlteti, nem kér számon, nem gyanakszik. Pedig Paterson mindennapos rituáléjának éppúgy része az esti sörözés a kocsmában, ahol hol épp a pultossal vált szót, hol a helyi pár civódását figyeli. Everett képtelen feldolgozni, hogy a nő nem kér belőle, a film egy pontján pedig még fegyvert is ránt, mutatva, így már úgysem ér semmit az élete. Egy pillanatnyi habozás után Paterson kicsavarja kezéből a pisztolyt, de máris kiderül, hogy baj amúgy sem lehetett volna – a film pedig csordogál tovább, nem történik semmi visszafordíthatatlan. Amúgy sem rossz ember Everett, hamarosan újra találkoznak, zavartan elbeszélgetnek pár mondatot.
Jarmusch filmjének egyik legfontosabb húzása, ahogy a baj, az erőszak elmaradását ábrázolja. Vissza-visszatérően rosszat sejtünk, hogy aztán öt perccel később már feledjük az egészet, és ne tartsunk az előbb még erőszakosnak sejtett karakterektől. Paterson kutyájával halad a kocsma felé, ám akkor páran váratlanul leszólítják, többek közt az eb fajtájáról érdeklődve. Majd még figyelmeztetnek is, jó lesz vigyázni, az ilyen kutyákat gyakran szokták elvinni. Hősünk ráncolja a szemöldökét, mormog magában, majd ugyanúgy kiköti a kutyát a kocsma előtt, és ugyanúgy nem viszi el onnan senki. Nem, az iménti alakok sem. Majd hirtelen már egy, a mosodában rappelő alakot látunk, akit Paterson megfigyel az ajtóból. Minden pillanatban a konfliktus kitörését várjuk, ám ilyen nem történik, végül békésen-zavartan elbeszélgetnek, majd mindenki megy tovább a dolgára.
Mert ez a hétköznapi bizalom filmje, az ismeretlenek tekintetében éppúgy, mint Patersonnál és Lauránál. A verselő főhős tökéletes idillben él folyton önmegvalósítani igyekvő párjával: érződik, hogy nem lógnak egymás nyakán, meghagyják a másik terét, mégis szeretik, tisztelik egymást. Patersonnak még mobiltelefonja sincs, ami aztán galibát is okoz busza lerobbanásakor, Laura viszont ugyanúgy nem erőszakoskodik, elfogadja párja döntését, rigolyáit. Paterson is így tesz kedvesével, aki hol gitárt rendel, máskor a sütisütésben éli ki magát.
A múlt év végén bemutatott Kaliforniai álommal (La La Land) szemben a Paterson valóban elringatja, megnyugtatja nézőjét. Nem álomvilágba menekülünk, hanem a hétköznapok csodáit ismerjük fel, a buszon utazó emberekben ismerjük fel társainkat. Itt a verselés sem csupán eszköz lesz, amivel Paterson kiélheti magát: a nagyszerűt alakító Driver és Farahani karakterei a költészetben benne élnek, műalkotás lesz a gyufásdobozon látni vélt hangszóróból éppúgy, mint szerelmük nagyságából. Fontos, jelentős film az Éjszaka a Földön taxijait autóbuszra váltva, egyúttal a karaktereket békésebbre, nyugodtabbra. Ebbe a valóságba érdemes menekülni.