Kíváncsi rá, miért veszélyes a liberalizmus? Akkor ezt a filmet látnia kell

A Tűnj el! benéz a demokratikus mosoly mögé, és halálra rémít bennünket azzal, amit ott talál.

Ám az idilli tablón felbukkan két fekete cseléd is, ami persze egyből szemet szúr Chrisnek, a családfő azonban megmagyarázza, a nagyszülők gondozására vették fel őket, és miután az öregek meghaltak, nem volt szívük megválni tőlük, családtaggá váltak. Csakhogy valami így sem stimmel velük, ahogy a nyitott, befogadó családdal sem, ám Chris nem tudja eldönteni, hogy ő vált paranoiássá a fehérek környezetben vagy tényleg valamilyen titok lappang a boldog felszín alatt.

És ezt egy darabig mi sem tudjuk pontosan. Merthogy nincsenek előre leosztva a lapok, egyáltalán nem biztos, hogy amit látunk, az valós félelem, és nem csak hiszti. Persze sejtjük, hogy Chris nem ok nélkül idegeskedik, de ezt nem úgy éri el a film, hogy egyből jófiút kreál a főhősből. Jordan Peele nagyszerűen adagolja a sztereotípiákat, amelyek mentén általában megítélik a fehéreket és a feketéket. A fotós és legjobb barátja, Rod (Lil Rel Howery) telefonbeszélgetései szándékosan játszanak rá arra az elképzelt gettószlengre, amelytől mindenki két számmal nagyobbnak és erősebbnek érzi magát. Az Armitage család és ismerőseik pedig mintha egy angol főúri szalonból léptek volna elő, erőltetetten választékos modoruk jól mutatja, milyennek tűnhet a fehér felső középosztály. A beszédmódokban, gesztusokban és gondolkodásban egyaránt jól érezhetően eltérő világok ütközése pedig egy ponton túl már minden liberalizmus ellenére sem kerülhető el. 

Az író-rendező azonban nem társadalmi drámát csinált, hanem horrorfilmet, annak minden kliséjével együtt. A baljós felvezetés, a pincében megbújó titkok és a sötétből előugró alakok miatt így már nem is a faji egyenlőtlenség miatt aggódunk, hanem a főhősre váró szörnyűségtől rettegünk. Ám Jordan Peele még egyet csavart a sztorin, minden jelenetben kiaknázza a horrorban rejlő lehetőségeket, majd hirtelen komédiára vált, visszafogottan, mégis egyértelműen viccet csinálva a saját filmjéből.

És mikor a szívünk visszaúszik a gyomrunkból a helyére, és már a karfát sem szorongatjuk rémületünkben, mert úgy hisszük, mostantól komédiázás jön, egy újabb csontváz hullik ki a szekrényből. Amit azonban már képtelenség nem egy nagy mosollyal nyugtázni.

Aki megnézné a filmet, és nem szeretné idő előtt megtudni a titkot, a következő három bekezdést inkább ugorja át!

Az Armitage család kerti partiján Chris legnagyobb örömére a vendégek között felbukkan egy fekete is. Aki azonban tökéletesen rácáfol a fenti sztereotípiákra, köszönésként még a felé nyújtott öklöt sem koccintja le, hanem kézfogásként megszorítja. Gyanús. Amikor Chris lefotózza, a fehéren viselkedő fekete vendég a vaku villanásától megőrül, mintha az agya átkapcsolt volna egy másik programra, és elkezd üvölteni Chrisszel, hogy tűnjön el. Szerencsére a ház asszonya egykettőre megnyugtatja a dühöngő férfit. Itt azonban már tudjuk, hogy elindultunk a lejtőn, és semmi sem menti meg a főhőst.

Nem is kell sokat várni, kiderül, hogy az összejövetel valójában egy árverés, ahol éppen Chrisre lehet licitálni. És hogy mi a tét? A győztes megkapja az erőtől duzzadó fekete testet, ez az ugyanis, amire a löttyedt fehérek a legjobban vágynak. Agysebész apuka forradalmi módszerrel kikapja a fehér szoftvert és beműti a fekete hardverbe, onnan pedig az afroamerikai testet már egy kaukázusi akarat vezérli. Érzékletes szimbóluma ez a rasszizmus legfelső fokának, amikor az önmagát felsőbbrendűnek tartó faj totális uralomra tör a másik felett.

Mire a főhős rádöbben a turpisságra, már késő, a pincében csücsül egy fotelhez szíjazva, és várja, hogy egy idős fehér férfi agya az ő testében működjön tovább. És közben végig azt hallgatja egy neki címzett videofelvételről, hogy a feketék milyen nagyszerű tulajdonságokkal rendelkeznek. Vérfagyasztóan mulatságos.     

Tökéletes paródiáját adja ugyanis annak a társadalmi hisztériának, amely körülvesz bennünket. Ekkor pedig megértjük, miért is talál be a Tűnj el! komédiázása: épp azt a képtelen álszentséget és önáltatást nevetteti ki, mely az egyenlőség elvtelen szajkózásával végleg kiüresíti a liberalizmus fogalmát. Félelmetes és mulatságos egyszerre, ahogy Peele bekukkant a demokratikusan egészséges mosoly mögé, és megállapítja, hogy ez a liberalizmus veszélyesebb, mint a nyíltan szélsőséges eszmék.

Mindez persze akár túl is terhelhetné a filmet, ám a rendező arányérzékének hála, semmiből nem kapunk többet a kelleténél. Mindent, a tragédiát, a horrort és a vígjátékot is elviszi a végső pontig, ám ott van bátorsága váltani. Így pedig, szemben a legtöbb realista drámával, sikerül bemutatnia néhány okot, amelyek napjaink morális válságához vezettek.

Ráadásul a történetben rejlő borzalom és tréfa túlmutat a fekete-fehér értelmezésen, Jordan Peele konklúzióját így szélesebb körben, akár még a saját mindennapjainkban is felhasználhatjuk. Hiszen itthon sincs hiány üres szlogenekből, amelyek titkos pincéket rejtenek.