Minden beteljesülés egy veszteség is

Nemcsak a Testről és lélekről, de alkotói is visszafogott, kételyekkel teli művészek, derült ki a péntek esti közönségtalálkozón.

Szerénység, kishitűség, esetleg önbizalomhiány? Vagy a Bertrand Russellnek tulajdonított bölcsesség, mely szerint épp azok vannak tele kételyekkel, akik a legjobban teljesítenek? A Testről és lélekről szóló péntek esti közönségtalálkozóján ültünk, Enyedi Idikót és Borbély Alexandrát hallgatva pedig legalábbis ezeken vacillálhattunk. A film Arany Medvét nyert a Berlinalén – ehhez képest a rendező arra készítette fel a stábtagokat, hogy nem lesz nagy siker, de ilyenre kell akkor is megcsinálni. Az alkotás egyik legnagyobb érdeme a főhősnő zseniális alakítása – ehhez képest Borbély Alexandra attól félt, hogy még a kezdetben neki szánt mellékszerepét is vissza fogják mondani. Hogy aztán végül a tőle alkatilag teljesen idegen, autisztikus viselkedést mutató Máriát olyan hitelesen hozta, hogy a néző arra tényleg ne találjon szavakat.

A péntek esti vetítés után az Urániában tartott közönségtalálkozó vendége volt Mécs Mónika producer, illetve Szalai Károly vágó is. A Kovács Gellért újságíró moderálta beszélgetést viszont egyértelműen a rendező és főszereplőnője uralták.

„Nem voltam bizonytalan, egészen biztos voltam benne, hogy ez a film csupán egy szűkebb réteget érint majd meg. Mindenkit borzasztóan erős vizuális ingerek érnek nap mint nap, ennek a filmnek pedig éppen a visszafogottság, a csend a lényege” – még februári interjúnkban beszélt erről Enyedi, aki ezúttal is kifejtette: jóval visszafogottabb sikerre számított. Munkatársait is arra készítette, hogy valószínűleg nem lesz nagy felhajtás, fesztiválokra sem hívják majd őket, de ezt a művet most ennyire csendesre, visszafogottra kell megcsinálni. Meg is lepte őt aztán, hogy a nézők „ennyire nagylelkűen” fogadták az alkotást, és úgy is érzi, ez a film nem a vásznon létezik igazán, hanem a befogadók képzeletében. Az a helyzet, hogy egy csomó co-producerrel ülünk itt szemben – jegyezte meg.

A film két sérült lélek, az egyaránt egy vágóhídon dolgozó Mária és Endre találkozásairól szól. Nappal zavartan kerülgetik egymást, míg éjjelente szarvasokként járják együtt a havas erdőt, egy patak vizéből isznak, időnként összedugják orraikat. Csendben figyelik egymást, járnak a másik nyomában. Ezután a való életben is azt szemlélhetjük már, milyen lehetőségeik vannak az érintkezésre.

A különcség, zárkózottság köti össze hőseinket, a Morcsányi Géza formálta Endrét, illetve Máriát. Előbbi amatőr, a való életben dramaturgként, illetve a Magvető egykori vezetőjeként ismert. Enyedi szerint nem koncepciózusan keresett amatőr színészt, inkább szerette volna a legjobb Endrét megtalálni. Egy amatőr pedig azért jött jól, mert nála lehet a saját személyre építeni. Máriánál viszont ez lehetetlen volt: „egy ilyen zárt lány nem tudta volna Máriát eljátszani.”

Ehhez az életben teljesen más Borbély Alexandra kellett, akit először a filmbeli pszichológusnő szerepére szerződtettek. Enyedi felkérte aztán, hogy segítsen neki Mária kiválasztásában: sorra próbálták a közös jelenetet a főhősnő szerepére pályázókkal. Volt is tippje arra, ki fogja elnyerni a rendezőnő tetszését. Amikor aztán nem sokkal később Enyedi felhívta, hogy üljenek le beszélgetni, meg is rémült. Azt hitte, azt közlik majd vele, hogy mégsem játszhatja el a pszichológusnőt sem. Ehhez képest Enyedi felvetette: mi lenne, ha újra elpróbálnák a közös jelenetet, de Borbély immár Máriát alakítaná. „Az egyetemen Máté Gábortól hallhattuk, hogy amilyennek kinézünk, olyan filmszerepet fogunk kapni. Ehhez képest nagy ajándék volt, hogy mégis kinéztek mást az emberből, mint amit mutat” – mondta Borbély Alexandra.

Persze, a feladat nem volt könnyű, a rendezőnő pedig egy ponton azt is mondta: ez nem fog menni, teljesen átüti a karaktert a színésznő nőiessége, és még a szemében is ott van, mennyire más ő, mint a figura. Borbély nagyon dühös lett, otthon odaállt a tükör elé, és próbálta megtalálni magában a rendkívül zárkózott, nehezen megközelíthető, mégis egyáltalán nem félénk, határozott, autisztikus jegyeket mutató nőt. „Amint megtalálta Máriát, ő már nem tudott hibázni” – tette ehhez hozzá Enyedi. Azt már Szalaitól tudhattuk meg, hogy viccből össze is vágták, ahogy a pszichológusnő Borbély faggatja a minőségellenőr Máriát. „Az óvatlan néző fel sem ismerné, hogy ugyanarról a színésznőről van szó.”

Borbély szerint aztán a film megjelenése utáni reakciók vissza is igazolták a sikert. „Volt egy lány, aki sírva jött oda, mondván, ő is autisztikus jegyekkel rendelkezik. Nem mondott nagyon mást, csak sírva kérdezgette, honnan tudjuk, hogy ezt így kell csinálni.”

Pedig Enyedi elmondása szerint a hetvenoldalas változatot egy rohanásban, néhány hét alatt írta meg. Úgy érezte, karaktereit rendkívül jól ismeri, és ezúttal olyanokkal sem konzultált épp, akik például autistákkal vagy aspergeresekkel foglalkoznak.

A film üzenete: ki kell mondanunk a másiknak, hogy szeretjük, mielőtt túl késő lenne – már Mécs Mónika producer foglalta össze így a látottakat. Enyedi szerint két extrém embert látunk, azokkal a helyzetekkel, amikkel mindenki küzd, még ha nem is ilyen szélsőséges formában. „Nem két ufót nézünk. Egy szivacsot raktunk fel, ez pedig sok személyes élményt képes aktivizálni.” Szerinte a két főszereplő egymáshoz való közeledése sem azt sugallja, hogy végül megérinti őket a varázstündér, és innentől minden rendben lesz. Ők maradnak azok, akik, és minden beteljesülés egy veszteség is lesz. A filmes helyszínről, a vágóhídról úgy fogalmazott: rengeteg derűs, szándékolatlan kegyetlenséggel van tele kultúránk, és ez betegítő is. Sasszézgatunk, kimondjuk magunkban, hogy maximum nem nézünk oda – ahogy a vágóhídon is, ahol szakszerűen bonyolítják le a halált.

Kíváncsiak voltunk végül Enyedi álomprojektjére, Füst Milán A feleségem története című művének filmes adaptációjára. Kérdésünkre a rendezőnő kifejtette: kamaszkora óta a kedvenc regénye ez, elsőként pedig 1990-ben ugrott neki az ötletnek. „Nem kaptam meg a jogot a megfilmesítésre, ami eléggé odavert a betonhoz. Ha akkor megkapom, ezt a filmet már 1991-ben leforgatom.” Később egy steampunk-filmet, egy William Gibson-regényt mondott vissza emiatt, de végül akkor sem sikerült összehozni. Szabó István rendező pedig úgy is vélte, ezt a regényt nem lehet megfilmesíteni. Enyedi viszont nem adta fel azóta és most sem, a terv továbbra is megvan. „Füstnek iszonyú pechje volt, mindig, mindenről lemaradt. Kérem, hogy nagyon drukkoljanak ennek a tervnek.”

A szarvasok nappal vágóhídról álmodnak

„Bámulatos egyszerűséggel mutatja be az érzelmek bonyolultságát, és megnyugtatóan hétköznapi módon beszél a test és a lélek fizikai valóságot régen maga mögött hagyó kérdéseiről” – írtuk az Enyedi Ildikó filmjéről szóló kritikánkban.