– Filmje családi drámaként indul: a szlovákiai magyar Ágoston elveszti munkáját, majd Lettországba megy szerencsét próbálni, távol a családjától. Aztán szürreálisabbnál szürreálisabb kalandok következnek. Hogyan kerültek a filmbe ezek az abszurd részek?
– Eleinte nem volt túl sok belőlük, de végül egyre inkább adták magukat. Nem akartunk klasszikus, depressziós szociodrámát készíteni, a saját hangunkat szerettük volna megtalálni. Az említett elemekbe pedig mindenki mást láthat bele, és ezt nem is szeretnénk befolyásolni.
– Azután, hogy elveszíti a munkáját, főszereplője már nemigen tud visszakapaszkodni. Egyfajta kelet-közép-európai életérzést szeretett volna átadni az ő történetével?
– Mondhatni, igen, itt élek, itteni példákat láttam, ezek ismerősek nekem. Persze más és más tapasztalatai lehetnek egy embernek, aki valamelyik fővárosban próbál szerencsét, vagy épp Nyíregyházán veszíti el a munkáját. És nyugatról is hallhatunk azért hasonlókról: ott vannak például az Én, Daniel Blake vagy a Mennyit ér egy ember? című filmek, amelyek gazdagabb országok leszakadóiról szólnak.
– Az Out nem egynyelvű alkotás, beszélnek benne magyarul, lettül is. Bábeli zűrzavart akart érzékeltetni ezzel?
– Adta magát, a többnyelvűség a sztori alaprésze volt. Ha egy szlovákiai magyar kezd el ugyanis utazni, aki nem beszéli a helyi nyelveket, az számtalan konfliktussal, ütközéssel jár.
– Ön több országban is élt. Nyelvismerettel jobban boldogult?
– Más közegekben jártam azért, mint a gyári munkáját elvesztő középkorú melós, más körülmények között kellett boldogulnom. Éltem két évet Lettországban, és érdekes tapasztalatot jelentett egy jóval kisebb országba érkezni, ami ráadásul korábban a Szovjetunióhoz tartozott. A kultúra, a piac sokkal kisebb ott, de a kulturális élet jól működik.
– Hogyan dőlt el, hogy filmes lesz önből?
– Ez hosszú, többéves folyamat volt. Miskolcon filozófiát, Prágában filmrendezést tanultam, aztán – mint említettem – egy ideig Lettországban éltem. Dolgoztam újságíróként is, de egyre egyértelműbb lett, hogy a szavak helyett számomra a képek az elsődlegesek.
– Mik a tapasztalatai a prágai képzésről?
– Nagyon más rendszerben ment ott az oktatás, mint Budapesten. Nem voltak osztályok, a képzés tanszékekre bontva zajlott. Szerzői gondolkodásra neveltek minket. Vera Chytilová vezette a tanszéket, amikor ott voltam, de járhattam Jan Nemechez is. Fontos szakmai fogásokat tanultam tőlük, ahogy Enyedi Ildikótól is. Engem ugyanis ő karolt fel, meglátott bennem valamit már akkor, amikor még egy történetet sem tettem le az asztalra.
– Filmje magyar–szlovák–cseh–lett koprodukció. Hogy érzi, a külföldi nézőkhöz is éppolyan közel állhat, nekik is ugyanazt jelentheti majd a történet, mint nekünk, magyaroknak?
– Erre nagyon kíváncsi vagyok én is. Szlovákiában és Csehországban még nem mutatták be a filmet, de a cannes-i reakciók alapján van azért ok reménykedni. Amiatt aggódom kicsit, mit fognak szólni ahhoz, hogy ilyen kevés a szlovák szereplő, és főleg a szlovák nyelv és beszéd benne. De ez nem szándékos döntés volt.
– Milyen visszajelzések érkeztek az első játékfilmjére Cannes-ban?
– Jól sikerült a bemutató. Arra voltam főleg kíváncsi, mennyire veszik majd a nézők a film abszurd humorát, de nem volt gond, végignevették az egészet, ráadásul egy-két kivételt leszámítva a kritika is pozitívan reagált, sőt a fesztiváligazgatónak is tetszett, amit látott.
– Két éve részt vett már a fesztiválon egy fejlesztőprogramban. Milyen ötleteket tudtak adni, amiket később be lehetett építeni a forgatókönyvbe?
– Ez a program nem forgatókönyv-fejlesztésről szólt, hanem a forgalmazókkal és a producerekkel való találkozásról. Összehoztak befolyásosabb emberekkel. A könyv alapján esett ránk a választás – pályázni erre nem is lehetett, a projekteket ők találták meg.
– Következő filmje tervei szerint egy táncos sci-fi thriller lesz, de beígért egy zombioperát is. Dolgozik már ezek elkészítésén?
– Ezek kezdeti fázisban vannak még. Előbbit most adjuk be a Filmalaphoz, aztán meglátjuk, mi lesz belőle. Talán nyár végére meglesz a döntés is. Utóbbi filmben az elképzelések szerint egy épülő atomerőmű robban fel, és a sugárzás hatására fajulnak el a dolgok.
– Nem fogja megnyugtatni vele a Paks II. miatt aggódókat, az biztos.
– Őket nem is nekem kell megnyugtatnom. De nem konkrét példából indultam ki, tehát nem is az említett beruházás ellen szállok harcba. A téma viszont nagyon megragadta a fantáziámat.
Ha szociodráma, akkor Románia
A legjobb, leginkább életszagú kortárs társadalmi látleletek mostanában szomszédainktól érkeznek. Egyik legismertebb rendezőjük, Cristian Mungiu legutóbb Érettségi címmel készített emlékezetes filmet. A tavalyi alkotásban volt minden: utcai támadás, elvándorlásvágy, korrupció, kilátástalan egészségügy. A film végére mégis úgy tűnik, nincs minden veszve, változtatni mindig lehet. Dan Chisu 2014-es filmje, a Bukarest Nonstop is ezt sugallta: az éjjel-nappali bolt környékén megforduló lecsúszott egzisztenciák nehéz helyzetben vannak, de némi emberséggel a helyzet máris biztatóbb lehet.
