Hatéves koromban hallottam először a Pókemberről. A művészeti szakszervezet zamárdi üdülője egy rakás gumipapucsos, fürdőruhás színésszel, énekessel és szobrásszal már önmagában ingergazdag környezet (vagyis szürreális élmény) volt, de amikor az egyik játszópajtásom, mint valami szent ereklyét, kihozta a szobájukból az NSZK-ban vett műanyag szuperhősfigurát, éreztem, a nyaralás új szintre lépett. Hónapokig a kék és piros ruhába csomagolt csodalényről fantáziáltam, aki egy radioaktív pók csípésének köszönhetően képes lett falra mászni, hálót lőni és autókat hajítani a magasba. Faltam a képregényeket, és addig nem nyugodtam, amíg nem kaptam én is egy műanyag figurát. Azóta csaknem három évtized telt el, de a Pókember még mindig megdobogtatja a szívem. Vagyis a filmstúdiók számára én lennék a tökéletes célközönség, aki a rajongástól nem veszi észre, hogy hülyét csinálnak belőle.
Pedig a Pókember: Hazatérés című film esetében a szándék minden eddiginél nyilvánvalóbb. A karakter jogaival rendelkező Sony eddig ötször kísérelte meg színre vinni a pókká vált Peter Parker történetét, ám a próbálkozások mindig unalomba fulladtak. Mivel a többi szuperhős – az Iron Mantől a Deadpoolig – milliárdokat hoz, belátták, hogy tenniük kell valamit, így összeálltak a képregény-univerzumot megalkotó Marvellel. A Sony adta a figurát, a Disney-hez tartozó stúdió pedig megtöltötte élettel. Hogy ne a semmiből indítsák újra a szériát, Pókember felbukkant a tavaly bemutatott Amerika Kapitány: Polgárháború című filmben is, így a közönség most ismerősként fogadhatta a szuperhős szerepében Tom Hollandot.
Szükség is volt a felvezetésre, mert jelentősen átalakították a karaktert. Míg eddig középiskolásnak álcázott felnőttek játszották Peter Parkert, addig Holland valóban hiteles kamasz lett, és a történet is ehhez mérten bonyolódik. A Hazatérés tinifilm, annak minden kliséjével együtt, a béna csajozástól az altesti humorig. Az egyetlen különbség, hogy itt a főhős néha felmászik a plafonra.
A történet persze lényegtelen, az a fontos, hogy új játékost igazolhattak a csodalények ligájába. A Marvel tizenhat képregényfilmet gyártott az elmúlt kilenc évben, és a jövő év végéig még legalább nyolc új produkció érkezik, a szuperhős-konjunktúrában pedig alig számít valamit az egyediség. Az adaptációk ugyanazt a sémát variálják, vagyis egy filmet nézünk, de huszonnégyszer fizetünk érte. Most Pókember is megfelelő formában gördült le a gyártósorról: simára csiszolt, és csillog, mint egy műanyag akcióhős.
Hatévesen a zamárdi művészeti üdülőből nem volt nehéz olyan világba vágynom, ahol egy pókcsípéstől az ember a többiek fölé kerekedik, és az iskolai gondok helyett színes pizsamában és menő maszkban a toronyházak között ugrálhat. Azon azonban érdemes elgondolkodnunk, hogy a szuperhősök mozis sikertörténete milyen össztársadalmi pszichózissal magyarázható.
