Az ember csak hús, feldarabolva elfér egy kosárban

Szász János filmje, A hentes, a kurva és a félszemű egy valódi gyilkosság alapján mesél vágyról és hatalomról.

És legalább ilyen nehezen magyarázható, hogy Kudelka helyi kiskirályként miért megy bele az alkudozásba, miért ajánl munkát a bujkáló félszeműnek ahelyett, hogy egyből feljelentené és így ragadná magához Máriát. Minden az övé, senkinek sem tűnne fel, hogy egy nővel több vagy kevesebb. De Léderer terve sem feltétlenül tiszta. Első találkozásukkor pisztolycsövet nyom a mészáros szájába, ha nem fizet, kiloccsantja az agyát, aztán mégis beáll hozzá dolgozni, és megelégszik azzal, hogy naponta beront Kudelka irodájába a pénzét követelve.

De mindezek csak addig tűnnek problémának, amíg rá nem döbbenünk, hogy valójában semmi jelentőségük. Hiszen csak külsőségek a hús vonzalmához képest. Szász János pedig a húsról beszél. Az őrült vágyról, ami az irracionalitást természetessé teszi, amitől a létezésünk jelentést nyer. – Az ember nem tud meglenni hús nélkül – mondja a hentes az egyik jelenetben. És ennél jobban aligha foglalhatná össze a filmet. Az ember uralkodni vágyik a test felett, magáévá akarja tenni, fel akarja zabálni a másikat és vele együtt önmagát is. Ez az értelem előtti és azon túli hajtóerő viszi bele a játékba Léderert és Kudelkát, és emiatt száll be a küzdelembe végül Mária is.

Interjúnk a film női főszereplőjével, Gryllus Dorkával:

Csakhogy ennyivel sosem elégszik meg az ember, mindig többet akar, így a húst megtölti történetekkel. A film a profán és a szent szembeállításával a test köznapisága és a bibliai szimbolikája közötti feszültségre játszik rá. Mária kurvaként jelenik meg, és amikor védekezésül hasba szúrja Kudelkát, a hentes sebe úgy tátong, mint Caravaggio festményén Krisztusé. Csak itt nem hitetlen Tamás nyúl a hasadék felé, hanem Mária húzza ki belőle a kést. Mint egy fordított bizonyíték. Akárcsak a karácsonyi mise közben az imádkozó falusiak mögött a hentes falra vetődő hatalmas árnyéka. Amit akár modorosságnak, szájbarágásnak is vélhetnénk, ha nem lenne egyértelmű, eltéveszthetetlen a jelentése.

Az életek feletti az uralkodás vágya, és a hatalmi játszmák dinamikája mozgatja a szereplőket, és harcaikban Szász rémisztő párhuzamokat fedez fel. Kudelka vágóhídja szép lassan új jelentéssel telítődik, s így a marhák helyére már nem is olyan nehéz más élőlényeket, mondjuk embereket odaképzelni, különösen, ha végignézzük, hogyan terelik be egyik irányból az állatokat, és miként érkezik meg a melósok néma tömege a másik oldalról. Csupán technikai kérdés. Amikor felbukkan egy német üzletember, aki úgy tűnik, zsebből felvásárolja Kudelkát, a maradék kételyünk is eloszlik. A vevő megbabonázott rémülettel néz körbe a mészárszéken: „mint a középkorban”. Aztán kiselőadásba kezd a gépesítésről, a precizitásról, arról, hogy vagonokkal mennyivel könnyebb szállítani. És ekkor már egészen nyilvánvaló, hogy a hentes a múlt embere, amint eltűnik a színről, átadva helyét a jövőnek, megnyílik az út ki a középkorból: egyenest a legtökéletesebb pusztítás irányába.

Rejtőzik azonban még valami az üzletember megjegyzésben, méghozzá kíméletlen társadalomkritika – nem a szereplőé, a forgatókönyvíróké. A falusi mészáros, aki fogattal gördül át a cuppogó sáron, amibe a parasztok térdig süppednek, mindent megvehet. Ha valamit mégsem sikerül, mint Máriát, akkor a haláláig küzd, hogy az övé legyen. Hogy birtokoljon. – Zsírszalonna – mondja Léderer Kudelkának, és ahogy sertés testét, az undokot simogatja, ő remeg. A helyi kiskirály mindenható alakjában nem nehéz felfedezni a korlátokra fittyet hányó nagyurakat, akik számára a szabályokat felülírja a hús csillapíthatatlan vágya, a hatalom. És ha kell, eladják a mocsárban taposó falut, megyét országot, ahogy Kudelka is mindent felad néhány aranyrúdért, és már menne is Amerikába, mert „Chicagóban halad az élet”. Éljünk akár az 1920-as években, akár napjainkban, a hatalmasok vágya, hogy leigázzanak bennünket, semmit sem változott.

De hiába dagasztja orrával a sárba ragadt aranyát, a hentes semmivel sem alávalóbb az elbocsátott főhadnagynál, aki bár úgy őrzi Máriát, mint egy titkos istenbizonyítékot, mégis alkuszik rá, és közben Kudelka meggyilkolását tervezgeti. Ebben a játszmában senki sem maradhat szent, a hús mindenkit leránt a sárba.

A három főszereplő a valóságban is létezett, a Kudelka-gyilkosság a korszak egyik híres bűnügye volt, amelyet még egy kuplé is megörökített: „Lédererné, mi van a kosárban? Kudelkának keze, feje, lába!” Léderer Gusztáv a Prónay-különítmény tagjaként vállalt komoly szerepet a fehérterrorban, később pedig erkölcsi aggályok nélkül engedte át feleségét (a filmből az esküvő kimaradt) Kudelka Ferencnek. Ám aztán a hús a valóságban is felülkerekedett, pénzt követeltek a hentestől, majd meggyilkolták, a testet feldarabolták és bőröndökben a Dunába szórták. Tettük azonban nem maradt rejtve, egy szemtanú riasztotta a csendőröket, akik végül megtalálták a hentes még el nem szórt testrészeit a házaspár padlásán. Léderert egy év múlva felkötötték, felesége életfogytiglani fegyházbüntetést kapott, ám jó magaviselete miatt idővel kiengedték. Szabadulása után naphosszakat üldögélt a Szabadság téren, még a hatvanas években is látták őt Budapesten.

Szász János számára azonban a valóság is csak külsőség, a lényeghez az eredeti szereplőknek csak annyiban van köze, hogy elhatalmasodott őrült vágyuk a filmhez hasonló módon torkollhatott mészárlásba. A hentes, a kurva és a félszemű minden vélt vagy valós hibája ellenére a bőrünkbe szalad, akárcsak a penge Kudelka testébe. A téma, a helyszín és a megvalósítás miatt hiába idézi fel a kelleténél talán jobban az elmúlt évek két nagy filmsikere, a Testről és lélekről és az 1945, illetve a 2015-ben bemutatott tévéfilm, a Félvilág hangulatát, mégis egyedi világot hoz létre. Minden felesleges tehertől megszabadulva mesél a húsról, ami nélkül az ember nem tud meglenni.

Mert az ember is csak hús, feldarabolva elfér egy megtermett kosárban. Ennek következményei pedig beláthatatlanok.