– Fekete komédia volt az eredeti terv, de végül valamiféle thrillerbe oltott szerelmi történet lett Szász János legújabb filmje. Működött volna A hentes, a kurva és a félszemű vígjátékként is?
– A húsz évvel ezelőtti terv szólt fekete komédiáról, de mikor én bekerültem a projektbe, akkor már egy másfajta irányba ment az egész. Persze, szubjektív az is, mit tekintünk humorosnak, mit nem.
– És hát a forgatókönyvet részben Bodzsár Márk írta, az Isteni műszakot ismerve pedig el lehet képzelni, hogy működött volna ez fekete komédiaként.
– Valóban, ott nagyon jól működött, de nekünk azért másféle elképzeléseink voltak. Az is igaz, hogy Szász Jánost nagyon inspirálja a pillanat, a helyszín, a színészek energiái, így a film a készítése során is sokat alakult. Vannak, akik szeretnek mindent előre megtervezni, tudni, hogy mit akarnak csinálni, a művészetben viszont nagy élmény kiélni a szabadságot akként, ahogy Szász teszi. Ettől még biztos kézzel irányít, és ha az adott pillanatban valamit megváltoztat, nem esik kétségbe. Ahogy például semmi problémát nem okozott, hogy a filmből végül kikerült az esküvő, Máriáék házasságkötése. Mert egyszerűen úgy látta, hogy a történet szempontjából nincs szükség ennek megmutatására.
– Miként alakult még közben a történet, mi változott benne jelentősen?
– Amit említhetünk, az a szerelmi szál, az egész háromszög kidolgozása. Beleszeret tényleg Mária a hentesbe, Kodelkába? Szerelem az, amit Léderer iránt érez? Szász János azt mondta az elején, a próbákon, mikor erre rákérdeztem: „majd meglátjuk, Dórikám.”
Filmkritika:
– Mária karakterét miként képzelte el a forgatás előtt? A címben ugye a prostituált szerep van kiemelve, de a filmet látva azért mondhatjuk, hogy ő folyamatosan menekülne elől, nem szeretné épp kiárusítani magát.
– Igen, megpróbál önálló életet kezdeni, függetlenedne is akár, de nem sikerül kitörnie. Viszont mint tudjuk, a valós Mária élete végén virágot árult a pesti utcákon. Több évtizedet töltött börtönben, de aztán csak sikerült némileg önállósodnia. Még ha úgy is, ahogy.
– Szerepei kapcsán láthatjuk, hogy sokszor játszik roma nőt vagy prostituáltat. Ez a skatulya ma is él még? Hisz a Brazilokban vagy most is hasonló karaktereket formált meg.
– Persze, egy színészt meghatároz a külseje, ha úgy tetszik, a bőrszíne. Német filmben szíriai, iráni nőket is alakítottam már. Van egy bizonyos bőrszínem, hajárnyalatom, és nyilvánvaló, hogy ha cigánylányt keresnek, nem Ónodi Esztert fogják felkérni, hanem engem. Vagy akár Frida Kahlóéra, akit az Átrium Színházban játszom a Duda Éva Társulattal. A színész külseje nagyon meghatározó azt illetően, milyen szerepeket fog kapni. De nagyon sok másféle szerepem is van, karakterek, amiket nem külsőségek alapján osztanak rám. Mátyássy Árontól kaptam a Víkendben egy ügyvédnő szerepét, míg a Félvilágban a Kovács Patrícia által játszott kurtizán komornáját alakítottam. Ott tudom, hogy már a casting előtt fontos volt, hogy Mágnás Elza, a főszereplő szőke legyen, a komornája pedig sötét hajú. Nagyon sok filmszerepnél előre eldöntöttek ezek a külsőségek. Szász Jánosnál mindez nem számított.
– Viszont ezekben a szerepekben is megvan az a vonás, ami a fentebbiekre is jellemző: kiszolgáltatott, sokszor áldozati szerepbe kerülő nőt látunk, akit a néző rendszerint védene a csapásoktól. De már az egyik első karaktere, az Európa expresszbeli meggyilkolt diáklány is ilyen volt.
– Biztosan van valami összefüggés a színész alkata, személyiségének vonásai és a szerepei között. Nem lehet véletlen, hogy annyi filmben látjuk, amint elrabolnak, leuralnak, kerékbe törnek. Biztos van bennem valami áldozati jelleg, nem tudom.
– Mennyire nehéz amúgy a jó szerepeket kiválasztani? Megbánta utólag egy-egy döntését?
– Nagyon ritkán kellett, szerencsére. Nem is tudnék most példát mondani.
– Az áldozatszerep a színésznők esetében is gyakran felmerül mostanság, összefüggésben a zaklatási ügyekkel, a MeToo-kampánnyal. De akadnak olyan filmsztárok is, akik a kiállások kapcsán fogalmaznak kritikusan. Ilyen volt az utóbbi időkben Catherine Deneuve vagy Brigitte Bardot is.
– A világban elvégre semmi nem fekete-fehér, az éremnek mindig van másik oldala is. Én személy szerint nagyon örülök, hogy a nők végre ki merik nyitni a szájukat, nagyon fontos, hogy beszéljünk erről az egészről. Fontos, hogy a nők filmes szerepvállalásáról szóljunk, hogy lássuk: még mindig többet keresnek, több szerepet kapnak a férfi sztárok. Sokkal több a férfi rendező a színházakban, a filmeknél. Kitaláltuk ezt az emancipációt, de még mindig nagyon messze vagyunk az egyenlőségtől.
– Mégis vannak olyan hangok színésznői körökben is, amik arról szólnak: az egyenlőség már megvan, „a feminizmus beteljesítette küldetését.” Többeknél ez annak jegyében jelenik meg, hogy nem szeretnének áldozatszerepbe kerülni.
– Ettől még nem tudom, ki miért mondja ezt, meg kell egyénileg kérdezni tőlük. Hiszen színtiszta matematikáról van szó, a számok mutatják, hány nő van vezető pozícióban, hány nő ül a parlamentben, hány női és férfi szerep akad és hogy a férfiak még mindig több pénzt kapnak ugyanazért a munkáért. Ez nem olyan, mint amit épp úgy relativizálni lehet, a számok nem hazudnak.
– A mostani kiálláshullám hozhatja, hogy javul a helyzet, és a színésznők inkább előtérbe kerülhetnek?
– Abszolút. Persze, van egy nagyon nagy ellenállás a férfiak részéről, főleg idősebbektől. A tipikus hang: „jól van most már, kislányok, álljatok le.” De nem fog ártani, ha azért a lelkük mélyén ők is elgondolkoznak.
– Csak férfiak részéről? Olyan rendezőnők is megnyilvánultak, mint Mészáros Márta, aki azt mondta: „művészek között mindig van ilyen”, illetve hogy „azért ők beültek az autóba.”
– Nem olvastam eddig, mit mondott. Én imádom Mártát, de persze ő is egy másik generáció.
– Régebben elfogadottabb volt az ilyesmi?
– Persze, minden jobban elfogadott volt. Az is, hogy vernek egy nőt, az is, hogy a gyerekkel csak a nő törődjön. Lehet persze, hogy pár évtized múlva én is azt fogom kérdezni: miért nem volt jó, ahogy az én időmben volt. De hát vegyük csak azt, hogy a nagymamámnak már az is nagy dolog volt, hogy dolgozhatott, mert a dédmamának még nem engedte meg a férje.
– Berlinben él, sok német tévéfilmben, sorozatban szerepel. Ott mennyire jelenik meg másként ez a probléma?
– Ott most nagyon sok szó esik arról, hogy legyen ugyanannyi női rendező, mint férfi, akár kvóta alapján, irányítottan. Több szó esik az egész kérdésről. A nők is sokkal öntudatosabbak. Nálunk gyakori, hogy egy „jaj, cicuka, ne vedd már ezt olyan komolyan” odavetése után a nő inkább nevet egyet, csak hogy ne legyen konfliktus. A németek inkább beleállnak ilyenkor a helyzetbe.
– Nem lenne jobb, ha nem kvóta alapján, hanem természetesen alakulna mindez?
– Persze, magától kellene kialakuljon, de bizonyos helyzetekben nem árt, ha bizonyos értékek mentén igyekszünk a rendszeren változtatni. Mint a mi filmünkben is láthattuk, az emberek maguktól nem mindig a jó irányba indulnak. Nem mindig alakul ez ki magától.
– A német tévéfilmes világ mennyire más, mint a magyar?
– Kint jelentősebb, sokkal nagyobb a tévéipar, így arányaiban ritkább a művészfilmes vonal. Minden sokkal tervezettebb, sokkal több szó esik róla, hány nézőre lehet számítani, vissza fog-e jönni a belefektetett pénz, energia. Én szeretem azt is, amit nálunk gyakrabban tapasztalok, hogy, megvan ezen a téren a művészi szabadság.
– És azért nézőszámok, szakmai sikerek alapján sem rossz ez: a Testről és lélekrőlt bemutatása után egy évvel is adják a mozik, a Saul fia és a Mindenki után pedig Enyedi Ildikó filmje is jó eséllyel megy az Oscarért. Mik állhatnak az utóbbi évek filmes sikerei mögött?
– Zseniális, ami az elmúlt években történt, nagyon örömteli az egész. Azt persze nehéz megmondani, hogy miért. Koncepcióváltást is láthatunk filmes finanszírozás terén, de nyilván mindig erős az egyéni szál is, hogy épp hogy állnak a csillagok. Miért most készítette el Enyedi Ildikó a filmjét, annyi év után? A siker több tényezős dolog.
