Talán nem lövünk nagyon mellé, ha azt mondjuk: Guillermo del Toro legújabb filmjéhez Federico García Lorca egyik legszebb verse által kerülhetünk a legközelebb. „Zöld, szeretlek, zöld, imádlak. / Dércsillagok vonulása, / uszonya a homály-halnak / virradatot hoz világra” – olvassuk az Alvajáró románcban. Igaz, a költő Spanyolországba vezet minket, míg A víz érintése az ötvenes évek Amerikájában játszódik, a hangulat mégis egészen hasonló. Először is: minden zöld. Del Toro filmjében mintha az összes díszletet és a szereplőket egy szűrőn engedték volna keresztül: a ruhák, az épületbelsők, a bázis, minden-minden valamiféle mesebelien zöldes árnyalatban pompázik. A történet maga is tőrőlmetszett tündérmese: a rendező életpályájába illő bestiárium ezúttal romantikus külsőt ölt magára.
Egy katonai kutatóbázison járunk, ahova egy nap különös lény érkezik. A tartályba zárt halember persze csak arra jó az ottaniaknak, hogy a szovjetek elleni hidegháború eszközének tekintsék. A sors iróniája: egyedül a szovjet kém, Hoffstetler tudós az, aki mentené az emberszerű teremtményt, ám harapófogóba kerül: mind az oroszok, mind az amerikaiak a lény pusztulására játszanak. Főként a szadista Strickland ezredes (Michael Shannon), akiről már az elején kiderül, hogy nagyon nem komálja a különös halembert. Szemben néma hősünkkel, Elisa Espositóval (Sally Hawkins), aki egy csapásra beleszeret a magához hasonlónak érzett teremtménybe. Rá vár hát a feladat, hogy kiszabadítsa a tartály rabját, aztán megpróbálja útjára engedni.
Bár Guillermo del Torótól nem feltétlenül ezt várnánk, a történet és a karakterek sajnos megmaradnak az előbb említettek szintjén. Nagy fordulatot éppúgy nem kell várni, ahogy árnyalt figurákat sem. Itt mindenki fekete-fehér, mondanánk, ha nem lenne mindenki zöld. Stricklandet teljes szívből lehet gyűlölni, drukkolva Elisának és Hoffstetlernek, hogy sikerüljön megmenteni a jobb sorsra érdemes halembert. Egy idő után fel is ébred a gyanú bennünk: ha ezt a sztorit Steven Spielberg rendezte volna, akkor alighanem az E. T., a földönkívülit kapnánk.
Szerencsére A Faun labirintusa és az Ördöggerinc rendezőjétől másféle hangulatot szokhattunk meg, így kapunk kicsit a Liza, a rókatündér (esetleg az Amélie csodálatos élete) és a Kaliforniai álom atmoszférájából is. Szemünk előtt zajlik a varázslat, ahogy a néma lány és a némiképp zavarodott lény egymásba szeret, majd táncra perdülnek, és elhajóznak a messzeségbe (képletesen). Persze egymáséi is lesznek, s megélik a szerelem végtelenségét a víz mélyén összeölelkezve (a szó szoros értelmében). Ha del Toro igazán humoros szeretett volna lenni, a végére mindenképp becsempészett volna egy jelenetet, amint a Hold előtt tovakerekezik a szerelmespár.
Pedig a rendező már bizonyította, hogy képes mesterművet alkotni. Ha már a spanyol polgárháború áldozatául esett költővel nyitottunk, vegyük csak A faun labirintusát, ami ezen a vidéken játszódik, csak már a negyvenes években. „Ó, ki jönne? Honnan jönne / Könyöklőben a lány árva. / Zöld a haja, zöld a húsa, / ecet-özön lett az álma” – haladunk tovább az Alvajáró románcban, s mintha csak a varázslatos világba tévedő félárva kislány, Ofelia történetét olvasnánk. A faun labirintusa a szó legnemesebb értelmében tudott tündérmesei lenni, miközben a francói spanyolhon kegyetlen mindennapjai valóságosabbak már nem is lehettek volna. Guillermo del Toro eddigi legjobb filmjét készítette el 2006-ban, ehhez képest pedig A víz érintése akkor is gyenge utánérzés, ha most a kritika egy része a keblére is öleli.
Ahogy két és fél éve a Bíborhegyet, úgy A víz érintését is főképp a magával ragadó hangulat, a csodálatos díszletek és a színészi játék menti. Stricklandnek és Hawkinsnak pedig nincs könnyű dolga, hiszen egydimenziós karakterekbe kell életet lehelniük, de abszolút sikerrel járnak. Nekik köszönhető, hogy valóban tudjuk utálni és szeretni ezeket a szereplőket, ahelyett, hogy csak sajnálkoznánk az összetett figurák hiányán.
A legjobb filmnek járó Oscart azért még mindig Martin McDonagh filmje, a Három óriásplakát Ebbing határában érdemelné ki.
