Del Toro halembert csinált E. T.-ből

A víz érintésének története Spielberg filmjét, hangulata a Liza, a rókatündért idézi.

Lakner Dávid
2018. 03. 01. 7:08
VéleményhírlevélJobban mondva - heti véleményhírlevél - ahol a hét kiemelt témáihoz fűzött személyes gondolatok összeérnek, részletek itt.

Szerencsére A Faun labirintusa és az Ördöggerinc rendezőjétől másféle hangulatot szokhattunk meg, így kapunk kicsit a Liza, a rókatündér (esetleg az Amélie csodálatos élete) és a Kaliforniai álom atmoszférájából is. Szemünk előtt zajlik a varázslat, ahogy a néma lány és a némiképp zavarodott lény egymásba szeret, majd táncra perdülnek, és elhajóznak a messzeségbe (képletesen). Persze egymáséi is lesznek, s megélik a szerelem végtelenségét a víz mélyén összeölelkezve (a szó szoros értelmében). Ha del Toro igazán humoros szeretett volna lenni, a végére mindenképp becsempészett volna egy jelenetet, amint a Hold előtt tovakerekezik a szerelmespár.

Pedig a rendező már bizonyította, hogy képes mesterművet alkotni. Ha már a spanyol polgárháború áldozatául esett költővel nyitottunk, vegyük csak A faun labirintusát, ami ezen a vidéken játszódik, csak már a negyvenes években. „Ó, ki jönne? Honnan jönne / Könyöklőben a lány árva. / Zöld a haja, zöld a húsa, / ecet-özön lett az álma” – haladunk tovább az Alvajáró románcban, s mintha csak a varázslatos világba tévedő félárva kislány, Ofelia történetét olvasnánk. A faun labirintusa a szó legnemesebb értelmében tudott tündérmesei lenni, miközben a francói spanyolhon kegyetlen mindennapjai valóságosabbak már nem is lehettek volna. Guillermo del Toro eddigi legjobb filmjét készítette el 2006-ban, ehhez képest pedig A víz érintése akkor is gyenge utánérzés, ha most a kritika egy része a keblére is öleli.

Ahogy két és fél éve a Bíborhegyet, úgy A víz érintését is főképp a magával ragadó hangulat, a csodálatos díszletek és a színészi játék menti. Stricklandnek és Hawkinsnak pedig nincs könnyű dolga, hiszen egydimenziós karakterekbe kell életet lehelniük, de abszolút sikerrel járnak. Nekik köszönhető, hogy valóban tudjuk utálni és szeretni ezeket a szereplőket, ahelyett, hogy csak sajnálkoznánk az összetett figurák hiányán.

A legjobb filmnek járó Oscart azért még mindig Martin McDonagh filmje, a Három óriásplakát Ebbing határában érdemelné ki.

Komment

Összesen 0 komment

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi. Mielőtt hozzászólna, kérjük, olvassa el a kommentszabályzatot.


Jelenleg nincsenek kommentek.

Szóljon hozzá!

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Ne maradjon le a Magyar Nemzet legjobb írásairól, olvassa őket minden nap!

Google News
A legfrissebb hírekért kövess minket az Magyar Nemzet Google News oldalán is!

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.