Szerencsére A Faun labirintusa és az Ördöggerinc rendezőjétől másféle hangulatot szokhattunk meg, így kapunk kicsit a Liza, a rókatündér (esetleg az Amélie csodálatos élete) és a Kaliforniai álom atmoszférájából is. Szemünk előtt zajlik a varázslat, ahogy a néma lány és a némiképp zavarodott lény egymásba szeret, majd táncra perdülnek, és elhajóznak a messzeségbe (képletesen). Persze egymáséi is lesznek, s megélik a szerelem végtelenségét a víz mélyén összeölelkezve (a szó szoros értelmében). Ha del Toro igazán humoros szeretett volna lenni, a végére mindenképp becsempészett volna egy jelenetet, amint a Hold előtt tovakerekezik a szerelmespár.
Pedig a rendező már bizonyította, hogy képes mesterművet alkotni. Ha már a spanyol polgárháború áldozatául esett költővel nyitottunk, vegyük csak A faun labirintusát, ami ezen a vidéken játszódik, csak már a negyvenes években. „Ó, ki jönne? Honnan jönne / Könyöklőben a lány árva. / Zöld a haja, zöld a húsa, / ecet-özön lett az álma” – haladunk tovább az Alvajáró románcban, s mintha csak a varázslatos világba tévedő félárva kislány, Ofelia történetét olvasnánk. A faun labirintusa a szó legnemesebb értelmében tudott tündérmesei lenni, miközben a francói spanyolhon kegyetlen mindennapjai valóságosabbak már nem is lehettek volna. Guillermo del Toro eddigi legjobb filmjét készítette el 2006-ban, ehhez képest pedig A víz érintése akkor is gyenge utánérzés, ha most a kritika egy része a keblére is öleli.
Ahogy két és fél éve a Bíborhegyet, úgy A víz érintését is főképp a magával ragadó hangulat, a csodálatos díszletek és a színészi játék menti. Stricklandnek és Hawkinsnak pedig nincs könnyű dolga, hiszen egydimenziós karakterekbe kell életet lehelniük, de abszolút sikerrel járnak. Nekik köszönhető, hogy valóban tudjuk utálni és szeretni ezeket a szereplőket, ahelyett, hogy csak sajnálkoznánk az összetett figurák hiányán.
A legjobb filmnek járó Oscart azért még mindig Martin McDonagh filmje, a Három óriásplakát Ebbing határában érdemelné ki.
