Bényei Tamás: Paul Newman simán eljátszhatna filmen

Villámkérdések és őszinte válaszok lélekről, életről, döntésekről. Aki válaszol: Bényei Tamás dzsesszzenész.

– Mi az első emléke?
– Talán az első játékbendzsó, amit hároméves koromban kaptam. Persze fel-felvillannak halvány emlékek, de én az álmaimra sem igen emlékszem, és nem is értem, hogy időskorban hogyan jönnek elő az állítólagos gyerekkori emlékek, mert nekem nincsenek éles képeim abból az időből.

– Mi a legféltettebb tulajdona?
– A legféltettebb tulajdonomat ellopták még kamasz koromban. Ez egy ezüst francia zsebóra volt, amit nagyapám, aki nekem adta, az ő nagyapjától kapott. És van egy majdnem százéves gramofonom. Ez még megvan.

– Ki játszaná az ön életéről szóló film főszerepét?
– Paul Newman.

– Mi a legbűnösebb élvezet az életében?
– Este elalvás előtt csokit enni.

– Mitől fél a legjobban?
– Mikor mitől. Most per pillanat attól, hogy neurotikusnak tartanak.

– Mi az, ami nélkül nem megy emberek közé?
– A gondozott hajviselet, de már volt az ellenkezőjére is példa.

– Fejezze be a mondatot: Kevesen tudják, de nagyon jó vagyok/nem vagyok jó abban, hogy
– Kevesen tudják, de nagyon jó vagyok a palacsintasütésben, és kevesen tudják de nem vagyok jó a korcsolyázásban.

– Bár csak sosem hordtam volna
– Kamaszkori frizurákat.

– Milyen szuperhősképességet szeretne?
– Hulk gyors regenerálódóképességét. Például a mostani náthából jó lett volna öt nap helyett öt perc alatt kijönni.

– Mit nem szeret a megjelenésén?
– A vállaim lehetnének 3 centiméterrel szélesebbek, hogy a hangszertokok szíjai ne csúszkáljanak le folyton, de amúgy nem vagyok szomorú, elfogadom a sors csapásait a megjelenésemmel kapcsolatban. No jó, ha a trombita miatt nem lenne mindennap a fogazatomra mint támasztékra szükség, akkor egy fogszabályzást beiktatnék. Javaslom mindenkinek, mert öregkorban nagyon jól jön a saját fog, és a megoldás a szabályozás.

– Mit köszönhet a szüleinek?
– A földi pályámat. Mindent. Bővebben a tehetségemet, a gyarlóságaimat is, az iskoláimat, a céltudatosságomat, a művészetek iránti fogékonyságot. Olyan tradicionális értékeket, amik kiveszőben vannak, mint például a család szentsége, a rokoni kötelékek. Mindenkinek vannak kisebb-nagyobb hibái, de az alapvetések szerencsére nálunk a helyükön voltak. Édesapám a kőszikla volt, a mennydörgés, az a természeti erő, amellyel nem jó szembeszállni, és ami világokat teremt és erőt ad, édesanyám pedig a teljes odaadás, a feltétlen szeretet. Eközben mindkettejükben a másik itt elmondott tulajdonság is ott volt.

– Kit hívna meg álmai vacsorájára?
– Azokat a nagyszerű embereket, akiktől a szüleimen kívül még tanultam az életben más fontos érzéseket. Azokat, akiket megérint az, ami engem is. Ez egy művész számára a legfontosabb. A pályámon olyan nagy művészeket ismerhettem meg, akik higgadtságukkal, nyugalmukkal hatalmas dolgokra voltak képesek. Más módszerekkel, de ugyanazokat az álmokat érhettük el. Az ő társaságuk nagyon sokra tanít még a mai napokban is.

– Ha visszamehetne az időben, hova menne?
– A gyerekkoromba. A pajtásaimmal pecázni.

– Mikor sírt utoljára, és miért?
– Egy amerikai szerző, Vincent Youmans dalát hallgattam a Chicago Chamber Choir előadásában, a címe Without A Song. Hallgassa meg, megtudja.

– A ház, amiben felnőttem
– Egy háromemeletes, kétlépcsőházas társasház. A Kádár-kor igénytelensége, a ránk oktrojált nyomor, a kilátástalanság, az alternatívanélküliség, egyben a kútról húzott vizes, petróleumlámpás mélynyomor helyett odadobott gumicsont: gyufásdobozélet. Csupán az emberek tették széppé, a környező, eltünedezőben lévő kertváros hangjai, a pacsirtaszó és a kutyaugatás, a gyerekkor mindent megkérdőjelező boldogsága, ami mára a múlt. Nincs benne sajnos semmi romantika, amire a magamfajta érzékeny ember áhítozik. Csak az emlékek élnek bennem erősen, a hangok, a gyerekzsivaj, a nagymamák aggodalmas vezényszavai, a focilabda pattogása. Mára a helyén „okos” emberek által megkonstruált, négysávos, budapestivel vetekedő zajos úttest van. Tízemeletes monstrumok takarják el arrafelé a fényt. Ami volt, mind csak álomszerű, pedig az sem volt valami nagyon ideális

– Amikor gyerek voltam
– Robin Hood, Ivanhoe, Robinson Crusoe, Winnetou, Old Shatterhand, Burattino, a Csudálatos Mary pártfogoltja, az Emberke szerettem volna lenni. Szép, erős és igazságos akartam lenni. A mai kissrácok gyilkos robotok, mindent felfaló dinoszauruszok, lézerkardos hentesek akarnak lenni, és mindenki csúnya, és mindenki hímnős, mert az a jó

– Melyik volt a legnagyobb hiba, amit életében elkövetett?
– Egy Murphy-törvény ért utol, valamit drágán vettem meg és olcsón adtam el. A patópáloskodást akartam elkerülni, pedig ha Pató Pál maradok, ma nyugodtabban alszom. Van abban is valami jó.

– Mit nem szeret a munkájában?
– Azt a részt, ami nem a zenéről szól.

– Milyen híres (élő vagy fiktív) személyiséggel találkozna szívesen?
– Louis Armstrong, Benny Goodman. Ők már nem élnek, de ide sorolnám őket. Hiszek a sorsszerűségben. Azok az emberek megtaláltak, megtalálnak, akikkel találkoznom kell vagy kellett.

– Mire a legbüszkébb?
– Nehéz kérdés, még nincs itt az ideje, hogy válaszoljak.

– Mi volt a legnagyobb szabálysértés, amit elkövetett?
– Átmentem egy piros lámpán, ha jól emlékszem. Fellépésre siettem.

– Melyik történelmi személyiséggel azonosítja magát leginkább?
– Jól megfér bennem Nagy Sándor és Albert Schweitzer is. Csak viccelek.

– Melyik utazására gondol vissza legszívesebben?
– Nem szeretek utazni.

– Milyen tehetséget hiányol magából legjobban?
– A bal agyféltekés memoritert, azaz a robotot.

– Milyen tulajdonságot szeret leginkább egy nőben?
– Az odaadást, amit édesanyámon láttam egész életemben.

– Ön szerint mi a tökéletes boldogság?
– Ha szeretik az embert és ha viszontszerethet, ha emellett még a munkájában is sikeres, és az a bizonyos munka a szenvedélye.

– Mi az, aminek nem tud ellenállni?
– Egy nyáresti horgászás és egy kis örömzene.

– Hogyan szeretne meghalni?
– Úgy, hogy fogja a kezemet az, akit szeretek.

###HIRDETES2###