– Kit hívna meg álmai vacsorájára?
– Azokat a nagyszerű embereket, akiktől a szüleimen kívül még tanultam az életben más fontos érzéseket. Azokat, akiket megérint az, ami engem is. Ez egy művész számára a legfontosabb. A pályámon olyan nagy művészeket ismerhettem meg, akik higgadtságukkal, nyugalmukkal hatalmas dolgokra voltak képesek. Más módszerekkel, de ugyanazokat az álmokat érhettük el. Az ő társaságuk nagyon sokra tanít még a mai napokban is.
– Ha visszamehetne az időben, hova menne?
– A gyerekkoromba. A pajtásaimmal pecázni.
– Mikor sírt utoljára, és miért?
– Egy amerikai szerző, Vincent Youmans dalát hallgattam a Chicago Chamber Choir előadásában, a címe Without A Song. Hallgassa meg, megtudja.
– A ház, amiben felnőttem
– Egy háromemeletes, kétlépcsőházas társasház. A Kádár-kor igénytelensége, a ránk oktrojált nyomor, a kilátástalanság, az alternatívanélküliség, egyben a kútról húzott vizes, petróleumlámpás mélynyomor helyett odadobott gumicsont: gyufásdobozélet. Csupán az emberek tették széppé, a környező, eltünedezőben lévő kertváros hangjai, a pacsirtaszó és a kutyaugatás, a gyerekkor mindent megkérdőjelező boldogsága, ami mára a múlt. Nincs benne sajnos semmi romantika, amire a magamfajta érzékeny ember áhítozik. Csak az emlékek élnek bennem erősen, a hangok, a gyerekzsivaj, a nagymamák aggodalmas vezényszavai, a focilabda pattogása. Mára a helyén „okos” emberek által megkonstruált, négysávos, budapestivel vetekedő zajos úttest van. Tízemeletes monstrumok takarják el arrafelé a fényt. Ami volt, mind csak álomszerű, pedig az sem volt valami nagyon ideális
– Amikor gyerek voltam
– Robin Hood, Ivanhoe, Robinson Crusoe, Winnetou, Old Shatterhand, Burattino, a Csudálatos Mary pártfogoltja, az Emberke szerettem volna lenni. Szép, erős és igazságos akartam lenni. A mai kissrácok gyilkos robotok, mindent felfaló dinoszauruszok, lézerkardos hentesek akarnak lenni, és mindenki csúnya, és mindenki hímnős, mert az a jó
