Az első szilárd üzemanyagú amerikai hidrogénbombát 1954. március 1-jén robbantották fel a Marshall-szigetekhez tartozó Bikini-atollon. A 10,66 tonna tömegű, 4,56 méter hosszú és 1,37 méter átmérőjű hengert egy mesterséges szigeten álló kabinban helyezték el, a Namu sziget melletti zátonyon. A Castle Bravo művelet teljes sikerrel zárult, a helyi idő szerint 6 óra 45 perckor végrehajtott robbantás után a szerkezet helyén csak egy 2000 méter átmérőjű és 75 méter mély kráter maradt. A tűzlabda egy másodpercen belül 7 kilométer átmérőjűre nőtt, a jellegzetes gombafelhő egy percen belül 14 kilométeres magasságot és 11 kilométeres átmérőt ért el, majd tíz perc alatt 40 kilométer magasra emelkedett, átmérője 100 kilométerre nőtt és több mint 360 km/h sebességgel terjedt.
Az Egyesült Államok által végrehajtott legnagyobb nukleáris robbantásban még a detonáció adatainak rögzítésére szolgáló műszerek is megsemmisültek. A Castle Bravo hatóereje ezerszerese volt a Hirosimára és Nagaszakira ledobott bombákénak, a TNT-egyenértékben kifejezett 15 megatonnás hatóerő jóval felülmúlta a várt 6 megatonnát. A bomba tervezői ugyanis azt feltételezték, hogy a LiD-ben egyedül a lítium 6-os izotópja reaktív, a lítiummennyiség 60 százalékát kitevő 7-es izotóp nem lép reakcióra. Ebben tévedtek: a vártnál több trícium keletkezett és fuzionált a deutériummal.
A Castle Bravo az Egyesült Államok történetének legjelentősebb, akaratlanul okozott radioaktív szennyezését is előidézte. A titkosnak szánt robbantás nyomán keletkezett radioaktív szennyeződés közvetlenül a Marshall-szigetek Rongelap és Utirik atolljain élőket sújtotta, őket csak három nap után telepítették ki, így sokan sugárfertőzést kaptak, szintén megfertőződött a közelben ténykedő japán Fukuru Maru halászhajó legénysége, egyikük meg is halt. A szigeteket 1968-ban lakhatóvá nyilvánították, de az itt élőket 1978-ban újra kitelepítették. Az őslakosok perbe fogták az Egyesült Államokat, és 100 millió dolláros kártérítést kaptak.
