A Marylandi Egyetem asztrofizikusainak tanulmánya a Nature online kiadásában látott napvilágot.
A fekete lyuk a téridő olyan tartománya, ahonnan az erős gravitáció miatt semmi, még a fény sem tud megszökni. A megfigyelhető fekete lyukakba az akkréciós, vagyis anyagbefogási korongon keresztül folyamatosan áramlik az anyag, ennek a sugárzása fedi fel a fekete lyukak létét.
A világegyetemben számtalan fekete lyuk van: csupán a Tejútrendszerben körülbelül százmillió lehet belőlük. Majdnem mindegyik galaxis szívében rejtőzik egy szupermasszív, a Nap tömegét milliószor felülmúló fekete lyuk, a 10-100 naptömegű fekete lyukak pedig felrobbant csillagok helyét jelzik. Ugyanakkor akadnak sokkal ritkább, közepes fekete lyukak is: e rejtélyes képződmények tömege néhány százszor-százezerszer múlják felül a Napét – ám olyan nehéz pontos tömegüket meghatározni, hogy sokszor még a puszta létük is tudományos vita tárgya. Nem sok mindent tudnak arról sem, hogyan keletkeznek, és a csillagászok közül sokan azt is megkérdőjelezik, hogy ugyanúgy „viselkednek-e” ezek az objektumok, mint a többi fekete lyuk – olvasható a ScienceDaily hírportálon.
A Marylandi Egyetem csillagászainak sikerült pontosan meghatározni egy közepes tömegű fekete lyuk tömegét a Szivar galaxisban (Messier 82, M82), a Nagy Medve csillagképben.
A NASA röntgencsillagászati műholdja, a Chandra űrteleszkóp 1999 óta többször regisztrált a Szivar galaxisban egy röntgenforrást, amely az M82 X-1 katalógusjelet kapta. A kutatók a kezdetektől gyanították, hogy egy közepes tömegű fekete lyukról van szó, ám az adatok nem voltak elégségesek a pontos tömegmeghatározáshoz. 2004 és 2010 között a NASA másik röntgencsillagászati műholdja, a Rossi űrteleszkóp (RXTE) körülbelül 800-szor figyelte meg az M82 X-1 objektumot s regisztrálta a röntgensugárzás erősségét.
A sokéves vizsgálatok során nyert adatokat Dheehaj Pashham, a tanulmány vezető szerzője elemezte, aki minden tartományban feltérképezte a sugárzás intenzitását és hullámhosszát. Az összehasonlító vizsgálatok során figyelt fel a kutató kétféle, rendszeres időközönként ismétlődő felvillanásra, és az oszcilláció alapján kiszámította az objektum tömegét, amely számításai szerint 428+/– 105 naptömegnek felel meg.
