Obama és az olaj: hazaáruló vagy hős?

Barack Obama megtiltotta az új tengeri olajkutak fúrását. Sikerülhet az Északi-sark megmentése?

Persze ezekben a hetekben minden elnöki intézkedés értékelését azzal kell kezdeni, hogy Trump eltűri-e majd, hogy életben maradjanak január után is. Az elemzők nagy része egyetért abban, hogy sok jóra nem szabad számítani, így botorság abban reménykedni, hogy Trump bármit is érintetlenül hagy majd, ami Obama nevéhez köthető – főként ha az sérti a saját, illetve a fő támogatói bázisát jelentő nagytőkések üzleti érdekeit. Ezért a jogi szakértők éjt nappallá téve dolgoznak azon, hogy ahol csak lehet, megkössék a leendő elnök kezét, illetve legalább jó kiindulási pozíciót biztosítsanak a minden bizonnyal minden fronton meginduló jogi harchoz.

A Fehér Ház közleménye szerint az olajkitermelést megtiltó elnöki rendeletet nem vonhatja vissza a következő elnök, csak a kongresszus – ahol ugyancsak a republikánusok vannak többségben. A republikánusok jogi szakértői persze teljesen máshogy gondolják ezt, és ebben az esetben az ő érvelésük tűnik erősebbnek. E szerint általános jogelv, hogy ha egy államigazgatási szereplő dönthet az egyik irányba, akkor dönthet másképp is ugyanabban a kérdésben. Magyarul ha az előző elnök betiltotta az olajfúrást, akkor a következő visszavonhatja ezt a tiltást. Mindenesetre az elemzők arra számítanak, hogy a kérdést végül a legfelső bíróság fogja eldönteni, remélhetőleg hosszú évek halasztó hatályú pereskedése után.

Obama egyébként nem először használja az 1953-as kontinentális talapzati törvény adta jogkörét környezetvédelmi célokra – csak eddig ez nem tűnt fel sokaknak. Alaszka partjai mentén az utóbbi két évben összesen félmillió négyzetkilométernyi tengeren tiltotta meg az olajkitermelést. A Beaufort- és a Csukcs-tenger számos veszélyeztetett faj (bálnák, rozmárok, jegesmedvék) otthona. Ezek, minthogy az Északi-sark a bolygó egyéb területeinél is sokkal gyorsabb ütemben melegszik, egyébként is a kihalás szélére sodródtak. Egy előre látható olajkatasztrófa vélhetően a végítéletet jelentené számukra. Ezek az állatok nem csupán önmaguk miatt fontosak, hanem úgynevezett ernyőfajként funkcionálnak. Ez annyit tesz, hogy az ő védelmük egyúttal automatikusan az egész északi-sarki ökoszisztéma védelmét is jelenti – védernyőt nyújtva a teljes közösség számára. A kontinens másik oldalán a New Englandtől Virginia partvidékéig tartó tilalmi övezet olyan tenger alatti kanyonokat hivatott megvédeni, amelyek nagy biodiverzitásukkal rengeteg halászati szempontból is fontos halpopuláció fennmaradásához elengedhetetlenek.

Szép célok, de nem mindenkit tettek rajongóvá. Az olajcégek legerősebb lobbiszervezete, az American Petroleum Institute – mondhatni hivatali kötelességből – azonnal támadni kezdte a rendeletet. „E döntés szembemegy a kongresszus szándékával, nem törődik a nemzetbiztonsággal, a hajógyárainkban keletkező munkahelyekkel, a szakszervezetekkel és semelyik vállalkozással az egész országban”, írják. Van némi bája annak, hogy a legnagyobb kapitalistákat tömörítő szervezet a szakszervezetekért aggódik, de van a közleménynek egy még meredekebb mondata. E szerint a legkörnyezetszennyezőbbnek és a globális felmelegedés legfőbb okozójának tartott olajipari szereplők azért átkozzák az északi vizek védelmét, mert „a döntés pont akkor visz minket rossz irányba, amikor a világ vezető olajkitermelő- és finomító hatalmává váltunk, és első vagyunk a szén-dioxid-kibocsátás csökkentésében is.”

Persze ez csak PR, és legfeljebb a legignoránsabb amerikaiak veszik komolyan. Az viszont sokkal komorabb képet jövendöl a mostani döntésnek, hogy egyből több precedenst is idéznek, amikor egy korábbi elnök – George W. Bush – visszavonta (pontosabban drasztikusan kisebb területre változtatta) a korábban ugyanezen törvény alapján hozott tengeri olajfúrási tilalmat. Az olajipar fő érve (saját profitjuk féltése után), hogy az Egyesült Államok nemzetbiztonsága számára elsőrendű fontosságú, hogy az energiatermelés minél nagyobb részét hazai földön és vizeken oldják meg – és természetesen itt kizárólag a fosszilis energiahordozókra gondolnak.

Az északi eljegesedés visszahúzódásával egyre nagyobb potenciális tengeri olajmezők válnak hozzáférhetővé. Mindez tragikomikus, hiszen a globális felmelegedés épp annak az ipari gyakorlatnak – a fosszilis tüzelőanyagok használatának – további eszkalálódását teszi lehetővé, amely okozza a klímaváltozást. Több mint valószínű, hogy az új bányászvizeket megcélzó olajcégeket csak ideig-óráig tarthatják vissza az efféle adminisztratív döntések. Főként annak fényében, hogy az összes érintett ország hasonló terveket dédelget. Talán Kanadát, Grönlandot, Norvégiát, az Egyesült Királyságot önmegtartóztatásra késztethetik a környezetvédelmi megfontolások, de Oroszországtól ez nem várható.

A közelmúlt északi olajfúró próbálkozásai a szédítő lehetőségek ellenére sem mondhatók totális sikernek. A Shell például tavaly szeptemberben jelentette be, hogy egyelőre jegeli a Jeges-tengeren végzett tesztfúrásait, mert elköltöttek hétmilliárd dollárt, viszont említésre méltó olajat nem találtak. Az olajtársaságnak jelenleg is van kitermelési koncessziója a Csukcs-tenger egyik szegletében, illetve az olasz ENI-vel és a spanyol Repsollal konzorciumot alkotva a Beaufort-tenger 13 területén is fúrhatnak – az Obama-féle moratórium a korábban kiadott fúrási engedélyeket nem érinti.

De délebbre, ahol már nincs eljegesedés, sem problémamentes a tengeri olajfúrás. A Deepwater Horizon olajfúró torony 2010-es tragédiája után az efféle vállalkozásoknak elég rossz a sajtója. Amikor néhány éve szóba került, hogy az atlanti partvidéken engedélyezik az olajkitermelést, az érintett államok kormányai azonnal tiltakozni kezdtek, féltették ugyanis a strandjaikat, lápjaikat és a hozzájuk érkező teljes turizmust. De a haditengerészet is ellenezte a tervet. Azt hangoztatták, hogy a terület a legfontosabb amerikai tengeri hadgyakorlatok színtere, és ha elszaporodnának ott az olajfúró tornyok, az lehetetlenné tenné a gyakorlatozást. Mindezek hatására a most leköszönő demokrata adminisztráció öt évvel elhalasztotta az olajfúró koncessziók kiadását. Ezt a moratóriumot terjesztették ki most határozatlan időtávra.

Eközben Oroszország már javában működteti a világ első északi-sarki olajfúró szigetét a Prirazlomnoye-olajmezőn, a Pecsora-tengeren. Az olajfúró torony építésekor (és azóta) rengeteg biztonsági kockázatra derült fény. A megnyitást el is halasztották, de 2013 óta élesben üzemel, idén termelték ki a 10 milliomodik hordó olajat. Még nagyjából 600 millió hordót sejtenek a tenger fenekén. A Greenpeace Arctic Sunrise nevű hajója 2013-ban megközelítette az olajfúró tornyot, és három aktivista megpróbált felkapaszkodni az építményre, hogy ott egy „Ne öld meg az Északi-sarkot” feliratú molinót feszítsen ki. Az orosz parti őrség nem bánt olyan kíméletesen velük, mint azt nyugati akciózásaik során megszokhatták. Letartóztatták a hajó harmincfős legénységét, és kalózkodással vádolták meg őket. Hónapokig orosz börtönben raboskodtak, majd közkegyelemben részesültek. A hajót azonban lefoglalták, amiért később Oroszországnak jóvátételt kellett fizetnie.