Az állami tulajdonú Közép- és Kelet-európai Hagyományos Kínai Gyógyászati, Oktató- és Kutatóközpont Nonprofit Kft. bevonásával fogják megrendezni a közép- és kelet-európai országok és Kína egészségügyi miniszteri találkozóját. A rendezvényhez kapcsolódóan kiállítást is rendeznek, minderre pedig legfeljebb 430,54 millió forintot fognak elkölteni a költségvetésből, olvasható az 1070/2017. számú kormányhatározatban, számolt be róla a 444.hu. Emellett a kormányhatározat azt is előírja, hogy az emberi erőforrások minisztere a nemzeti fejlesztési miniszter és a fenti kft. együttműködésével készítsen előterjesztést „az államközi megállapodás részét képező hagyományos kínai gyógyászati központ, intézmény felállításáról és elhelyezéséről”. Magyarul létre fog jönni egy költségvetésből fizetett, hagyományos kínai orvoslással foglalkozó hivatal, a magyar emberek adóforintjai egy részét pedig eztán a rinocéroszszarv és a feketemedve-epe impotenciagyógyító hatásának terjesztésére fogják költeni.
De ne legyünk ennyire szűk látókörűek, hiszen semmi sem zárja ki elméletben, hogy a hagyományos kínai orvoslás készítményei valóban gyógyhatással bírnak. Hiszen régen az összes orvosság a természetből származott, és még ma is vannak olyan gyógyszerek, amelyek hatóanyagai növényi eredetűek, és tudományosan bizonyított a hatásosságuk. Tekintsük hát át, hogy a kínai gyógyászatban használt készítmények és eljárások hogyan vizsgáztak a rigorózus tudományos bizonyítóeljárások során!
Lelőjük a poént: szörnyen rosszul. De mielőtt ezt részleteznénk, érdemes visszamennünk az időben, és megvizsgálnunk, hogyan is kezdődött a kínai orvoslás újkori reneszánsza. „Bár azt gondolom, hogy terjesztenünk kell a hagyományos kínai gyógyászatot, én nem hiszek benne. Egyszerűen nem veszem be” – mondta valamikor a negyvenes évek végén Mao Ce-tung személyi orvosának, az ugyancsak szkeptikus, nyugati egyetemeken végzett Li Cse-szujnak. A hagyományos orvoslás propagálását Mao számára – írja a Slate – egyszerűen a politikai realitáshoz való alkalmazkodás tette szükségessé. Nyugati elvek szerinti, bizonyítékokon alapuló orvoslást folytató szakember olyan kevés volt Kínában, mint a fehér holló. Tehát a kommunista párt ahelyett, hogy beismerte volna a tömegeknek, hogy képtelen orvosi ellátást biztosítani számukra, inkább a minden faluban ott lévő kóklerekre bízta őket. Ez nem került pénzbe, ellenben azonnali (látszat)megoldásnak bizonyult.
Hamarosan ideológiát is kreáltak köré, és a dialektikus marxizmus megkövetelte szintézist alkalmazták a hagyományos és a nyugati orvoslásra. 1952-ben így szónokolt a kínai orvostársaság elnöke: „Ez az egyesített orvoslás egyszerre fogja magában hordozni a modern tudomány eredményeit, magába szívja az ősi és az új, a kínai és a külföldi tudást.” Létrejött az „új kínai orvoslás”, és az otthoni sikerek ismeretében a párt meglátta benne a külföldi propagandapotenciált is. Szerte a világon megjelentek a kínai füvesemberek, akupunktúramesterek, köpölyözők, általában egy személyben, és hirdették az ezotériára áhítozó nyugatiak számára a keleti ország ősi tudását.
De még ez a maoista múlt sem cáfolja vagy bizonyítja a jól ismert szerek és módszerek hatásosságát és biztonságosságát (bár némi óvatosságot azért indokolttá tehet). Erre csak a kínai orvoslás képviselői által (jó okkal) elutasított tudományos módszer képes. A tudományos módszer lényege, hogy az állításokat, hipotéziseket kísérletekkel kell bizonyítani, és nem szabad anekdotáknak hinni. Most ne foglalkozzunk a hagyományos kínai orvoslást körüllengő varázslatos „filozófiával”, amely megmagyarázza a betegségeket és gyógyításuk mikéntjét (minden bajt a testben áramló energia, a csi elakadása okozza, ha jól értjük). Ezt ugyanis – természetesen – nem támasztja alá semmilyen tudományos bizonyíték. Hanem koncentráljunk arra, hogy a konkrét kezelések meggyógyítják-e a konkrét betegséget, vagy sem.
Számos tudományos tanulmány bizonyítja a hagyományos kínai gyógynövény-terápia hatásosságát a legkülönfélébb betegségek ellen. Csakhogy ezek a pozitív eredményt hozó vizsgálatok szinte kivétel nélkül kínaiak. Amikor nyugati kutatók próbálták reprodukálni kínai kollégáik szinte lenyűgöző eredményeit, valahogy nagyon ritkán jött ki ugyanaz. Ez számos ok miatt előfordulhatott, de érdemes elolvasni az MNO-n megjelent cikkünket arról, hogy szinte minden kínai gyógyszerkísérletben csalnak.
A nyugati kutatások sorra cáfolták a kínai gyógynövény-terápia hatásosságát az ekcéma, a reuma, a fejfájás, az emésztési és légzési panaszok, illetve az epilepszia, a HIV-fertőzöttség és az AIDS, valamint megannyi más betegség kezelésében. Egy számos betegséget átfogó összefoglaló tanulmány úgy találta, hogy a súlyos betegségekben szenvedők halálozási aránya nem változik akkor, ha a nyugati kezelés mellé kínai gyógynövényekkel is kezelik őket. Van azonban néhány pozitív példa is. A kínai orvoslásban gyakran alkalmazott kurkuma kurkumin nevű hatóanyaga valóban hatásos gyulladáscsökkentő és antioxidáns, illetve az immunrendszer működését módosító hatása is van. Ilyenformán számos betegség gyógyításában lehet hasznos a jövőben.
Néhány nyugati gyógyszergyártó a hetvenes években látott fantáziát egyes kínai gyógynövény-hatóanyagokban. Ezek alapján kifejlesztettek például leukémia- és maláriaellenes szereket. De a pozitívan zárult kutatások szinte elvesznek a sok negatív eredmény tengerében.
Pontosan ilyen eredményeket hoztak nagy általánosságban a talán legismertebb kínai gyógymód, az akupunktúra hatásosságával kapcsolatos kutatások is. Minthogy ez a legnépszerűbb kínai kezelés, több ezer kísérletet végeztek vele kapcsolatban, és egy részük azt találta, hogy az akupunktúra valóban hatásos a fájdalom csökkentésére. Ugyanakkor sok más vizsgálat ennek az ellenkezőjét mutatta ki. A legtöbb összefoglaló tanulmány az egymásnak ellentmondó eredményeket értékelve arra a következtetésre jut, hogy az akupunktúra (ahogy az összes többi kínai gyógymód) „hatásossága” a placebóeffektuson alapszik, tehát a nyugaton elfogadott orvostudományi metodika értelmében hatástalan. Ugyanakkor más, hasonlóan tekintélyes összefoglaló elemzések arra jutottak, hogy a tűvel való szurkálásnak igenis van némi mérsékelt fájdalomcsillapító hatása, de ez csak bizonyos típusú fájdalmakra igaz. De emellett azt is kiemelik kutatók, hogy ha nem megfelelően fertőtlenítik a tűket, azok kiválóan alkalmasak a legkülönfélébb, vérben tenyésző fertőzések átvitelére.
A sokféle kínai orvosi fogás közül talán még a köpölyözést érdemes kiemelni. Legutóbb az amerikai úszó, Michael Phelps népszerűsítette, amikor a riói olimpián a bőrén piros foltokkal úszott. Ezek a köpölyözés során a testfelületre helyezett poharak után maradnak. Előzetesen felmelegítik a pohárban a levegőt, amely a bőrrel érintkezve lehűl, összehúzódik, és a keletkező vákuum beszippantja a bőrt. Az eljárás lokális vérbőséget okoz, de semmi mást. Ennek ellenére a legkülönfélébb, akár halálos betegségek kezelésére is javasolják a kínai csodadoktorok. Az Amerikai Ráktársaság kénytelen volt a következő figyelmeztető közleményt közzétenni: „Az elérhető tudományos bizonyítékok nem támogatják azokat az állításokat, hogy a köpölyözésnek bármiféle jótékony egészségi hatása lenne.”
A Nature vezércikke szerint a hagyományos kínai gyógyászat „tele van áltudománnyal, és nincs mögötte racionális hatásmechanizmus. Ez lehet a legkézenfekvőbb oka annak, hogy a kínai orvoslás tanulmányozása nem eredményezett szinte semmilyen gyógymódot.”
