Ritka az a katasztrófa, amelyik egyetlen okra vezethető vissza. A Columbia űrsikló 15 éve történt tragédiájához szintén rossz döntések sorozatára, a kockázatok alábecsülésére volt szükség.
Az első hibás döntést még a tragédia előtt évtizedekkel hozták meg az űrsiklókat tervező mérnökök: úgy helyezték el a repülőgépet az üzemanyagtartályon, hogy az annak burkolatáról lehulló kemény szigetelőhab-darabok kárt tehettek benne. Ez utólag okoskodásnak tűnhet, de nem az. Úgy is rögzíthették volna, hogy az elkerülhetetlenül leszakadó részek ne vagy jóval kevésbé veszélyeztessék. A döntéshozók azonban nem tulajdonítottak jelentőséget a leváló szivacsdaraboknak. Később még jóvátehették volna a hibájukat, de elkéstek. Állítólag készültek rá, hogy kezdenek valamit a tartály burkolatával, mert többször előfordult, hogy a felszállás közben leszakadó törmelékek eltalálták az űrsiklót, de a határidők szűkössége miatt folyton késleltették az áttervezést.
Az indítás utáni napon derült ki, hogy nem ment minden tökéletesen. A videofelvételeken látni lehetett, ahogy a külső üzemanyagtartályról levált egy burkolatdarab és telibe találta a bal szárnyat. Bár korábban is előfordult hasonló eset, a mérnökök aggódtak, és többször is kérték a NASA vezetését, hogy ellenőrizze, nem esett-e baja a hővédő pajzsnak. A kéréseik azonban visszhangtalanok maradtak. A vezetők közömbösségének egyik oka az lehetett, hogy mivel a probléma többször is jelentkezett, fennállt a veszélye, hogy haladéktalanul újra kell tervezni a burkolatot. Márpedig erre az űrsikló küldetések szigorú menetrendje és a felhalmozott csúszások miatt nem volt lehetőség.
Meg egyébként is. Mit tehettek volna az űrhajósok, ha esetleg észreveszik a sérülést? A Nemzetközi Űrállomás túl messze volt, oda nem menekülhettek. Az egyetlen esélyük az lett volna, ha minimálisra csökkentik az energiafelhasználásukat, és megvárják, amíg a NASA egy másik űrsiklót küld a megmentésükre. Egy ilyen mentőakció azonban biztosan a feje tetejére állította volna a NASA programját.
Az űrügynökség vezetői végül úgy döntöttek, hogy bízva a hővédő pajzs szilárdságában és a vakszerencsében lehozzák az űrsiklót. Az űrhajósok február elsején, magyar idő szerint délután negyed háromkor kezdték meg a visszatérést. A szárnyba áramló, felforrósodott levegő miatt azonban az űrsikló irányíthatatlanná vált, és 15 órakor több mint hatvan kilométer magasan darabjaira hullott. Néhány másodperccel a végzetes pillanat előtt a NASA még tartotta a rádiókapcsolatot az űrhajósokkal. A parancsnok utolsó, Földhöz intézett szavai ezek voltak: „Értettem, ó, de ”
