Gondos apaként a fiának is útravalót hagyott, melyben tanította az elődök és az utódok együttműködésére, vagyis a család fontosságára.

És pontosan ezek az értékek – az Isten, a haza és a család hármassága – az, ami úgy össze tud tartani bennünket, magyarokat, hogy a viharok idején sem esünk szét. Most is tudjuk azt, hogy „történjen bármi, amíg élünk, s meghalunk, mi egy vérből valók vagyunk”, hiába szakítottak bennünket háromfelé Mohács után, ötfelé Trianonban, hiába él most is számos testvérünk a csonka ország határain túl. 

Minket az sem tör meg, ha van köztünk „ötmillió, akit nem hall a nagyvilág”, mert a Szent István-i kötelékek most is egybefonnak bennünket, és egymást mindig meg fogjuk érteni. Ha egyikünk elesne, a többi fel fogja emelni.

Éppen a fizikai szétszakítottság és a közelben élő rokonnépek hiánya az, amely minden más nemzet fiainál jobban megtaníttatta velünk azt a leckét, amely szerint a világ közepe nem az egónk, hanem a rajtunk túlmutató dolgok, a vallásunk, a nemzetünk és a szeretteink. „Semmi sem emel fel, csakis az alázat; semmi sem taszít le, csakis a gőg és a gyűlölség!”

Ha ezeket, Istenünket, családunkat, nemzetünket magunk elé helyezzük, megmaradunk, ha nem, akkor egyenként elveszünk, mert aki egyedül van, az valójában nem szabad – ahogy azt sok ideológia hirdeti –, hanem magányos. 

Márpedig Európának ez a sarka nem magányos farkasoknak való terep, itt csak vállt vállnak vetve lehet boldogulni, falkamódra. Soha ne félj, amíg a törzs fia vagy, farkasok foga véd meg!

Szent István sikeresen helyezte el a nyugati kultúra említett alapjait a Kárpát-medencében. Olyannyira, hogy azokon utódai egy végvárat tudtak felépíteni, és ahogy már a XVI. században a mi nemzetünk védte Európát, aztán 1956-ban is mi okoztuk az első repedést a kommunista tömbön, úgy ma is ott forgolódunk a civilizációnkért folytatott öldöklő küzdelem első sorában. 

Ma nem a mongol nyilai zúgnak felettünk, nem is a töröktől veszünk rabigát a vállainkra, hanem új ideológiák nevében mérnek pörölycsapásokat a Nyugatot naggyá tevő fundametumokra.

Önök is láthatták, hogy míg tőlünk, magyaroktól nem lehet elvenni az augusztus 20-aihoz hasonló nemzeti ünnepeket, addig a civilizációnk olyan nagy és közös eseményeit, mint az olimpia, már mindenféle szégyenérzet nélkül kisajátítják és ellopják. A tolvajok most nem tankokon gördülnek be, ahogyan a pesti utcákon hatvannyolc évvel ezelőtt, hanem dalfesztiválokon vagy sportesemények megnyitó ünnepségein.

Azonban jöhetnek akár harci szekereken, tankokon is, maszkírozhatják magukat hercegnek, vagy férfiként hercegnőnek, mi pontosan tudjuk, hogy kik ők, miért jöttek, mit és hogyan kell tőlük megóvnunk. 

Hiszen ebben a védekezésben van már egy bő évezrednyi gyakorlatunk. Kaptunk már ezért kapára, kaszára, rántottunk kardot, vagy dobtáras géppisztolyt. Ha kell, most is elővesszük a csavaros eszünket, és leporoljuk a nagystratégiánkat, mellyel mindig sikerrel jártunk. 

Megmutattuk már, hogy képesek vagyunk arra is, hogy tündérkertet plántáljunk két világbirodalom összecsapásainak poklában, ahogy Bethlen Gábor is tette.

Erre a fortélyos megoldásra mondjuk manapság, hogy „connectivity”, vagyis összekapcsoltság. Ezzel a kifejezéssel írják körül azt, amikor valaki nem bunkerbe vonul a világpolitikai küzdelmek elől, hanem megkeresi azt a pozíciót, amelynek segítségével minden irányba kapcsolatokat építve erősebben tud kijönni a szorított helyzetből. 

Nem elássa a talentumait, hanem hű szolga módjára kiviszi a piacra, és megsokszorozza azok számát. Ez persze rizikóval jár, bátornak kell lenni hozzá, de nem lehetünk gyerekesek, nem kereshetjük csak egyik, vagy csak másik birodalom szoknyája alatt a saját javunkat. Hiszen önnön kárunkon tanultuk meg, hogy soha senki nem fog egy gazszálat sem keresztbe tenni pusztán azért, hogy mi boldoguljunk, legfeljebb egy kicsit megetet bennünket, hogy utána „nyírni, s fejni lehessen”, ahogy Mária Terézia mondta. Ahelyett tehát, hogy hagyjuk, hogy terelgethető birkának nézzenek bennünket, fel kell egyenesednünk, és a Jóisten által nekünk kijelölt úton kell tovább haladnunk. Nem árt persze az sem, ha közben sétapálcaként legerősebb fokosunkat, a józan eszünket használjuk.

A helyes ösvény megtalálásához ma is arra van szükségünk, hogy az identitásunkhoz a végsőkig ragaszkodva összekapcsolódjunk mindenkivel, akivel csak lehet. 

Nyugat mellett Kelet felé is keresnünk kell az összeköttetést, és olyan kikötővé kell válnunk, ahova mindenfelől befutnak az áruk, technológiák, az információk és a tudás. Így egyik oldal sem olvaszthat magába, vagy őrölhet fel bennünket. Nem ugrunk a hatalmas malomkövek közé, hanem beszórjuk a búzát, és lisztet gyártunk a segítségükkel. 

Ehhez azonban erőseknek és agyafúrtnak kell lennünk, de ami a legfontosabb: nem adhatjuk fel az erőfeszítéseinknek értelmet adó értékeket, melyeket Szent Istvánnal kezdve őseink hagytak ránk. 

Az ezekért vívott harcban pedig össze kell kapaszkodnunk nemcsak összes magyar testvérünkkel, hanem mindenkivel, akit ugyanaz a csillagzat igazít el az úton, amely bennünket is: az Istenbe vetett hit, a haza szeretete és a családjuk védelme.

Fel a végvárakra, óvjuk meg újra ezeréves örökségünket! Ne feledjük: fő dolgokban egység, egyebekben szabadság, de mindenekben szeretet!

Isten áldja Önöket, Isten áldja Felvidéket, a magyar nemzetet és rajta keresztül egész Európát! 

A szerző az Alapjogokért Központ főigazgatója, a cikk szövege a Gútán elhangzott ünnepi beszéd szerkesztett változata