Marslakók és magyar zsenik, akiket a világ csodál

Marslakók. Ez a kiállításmegnyitó formabontó névvel és jó ütemérzékkel köti össze a magyar tudósok és államalapító királyunk nagyságát. Mindannyiójuknak köszönhetjük nemcsak a magyar állam, hanem – ahogy azt számos Nobel-díjasunk külföldi kényszerkarrierje mutatja – a határokat és akadályokat nem ismerő magyar nemzet sikerét is.

Nemzeti nagyjaink közül, hála Istennek, a legtöbben idehaza tettek, kutattak vagy harcoltak a hazáért, de sokaknak bizony az emigráció jutott csak. Jellemzően akkor, amikor valamilyen birodalom igyekezett minket magába olvasztani, de tudósaink teljesítményével éppen fordított arányosságban, szerencsére inkább kevesebb, mintsem több sikerrel.

És ami nem öl meg, az megerősít.

Az egyik Nobel-díjasunknak, Kertész Imrének igaza volt, amikor azt mondta, hogy a magyar nép „mérhetetlen szenvedés árán mérhetetlen tudásra” tett szert. És képzeljük el, mennyi tudományos és politikai siker jutott volna osztályrészül nekünk, ha történelmünkben nem a szenvedés, hanem a béke és a biztonság játszik főszerepet!

Éppen hősökkel, de sokszor háborús hősökkel vagy háború elől menekülő tudósokkal tarkított múltunk miatt tudjuk értékelni a háborúmentes létet. És most újra békére és biztonságra vágyunk, és tudjuk, ebben amerikai barátaink velünk vannak.

És a következő megállapítást is érteni fogják. István király – ahogy más nagy államférfiaink Nagy Lajostól Széchenyin át Bethlen Istvánig – tudták: ahhoz, hogy „hassunk, alkossunk gyarapítsunk, s a haza fényre derüljön”, nemcsak békére és biztonságra, hanem hit és bölcsesség, hit és tudás, hit és ész egyensúlyára is szükség van.

A kiállítás, vándorkiállítás, amit ma itt megnyitunk, talán kimondatlanul is, de ezen alapul: a keresztény magyar államiság ünnepének előreggelén mutatja be a magyar tudomány óriásait. Hogy több mint ezer éve itt van egy, a külföldi fülnek valóban marsbélinek ható nyelvet beszélő kis nép, mely ennyi Nobel-díjast adott a világnak, ez maga a csoda, mégis tény. Ha viszont hit és tudomány közötti egyensúly megbomlik – általában előbbi kárára –, annak tragédia a vége, melyet mindkettő egyaránt megszenved.

És bár sem tudós, sem politikus nem volt, csak egy egyszerű hazafi, Koszorús Ferenc ezredes, a budapesti zsidóság 1944-es megmentője a következőket írta emlékirataiban: „A bajok gyökerét ott találjuk meg, ahol és amikor ki merték mondani az Isten tagadását, s a bajok ott és akkor váltak zülléssé, az emberiség vesztébe rohanásává, ahol és amikor intézményesítették Isten tagadását”.

A rossz ünneplése és a jó cinikus kifigurázása mindennek csak következménye korunkban. Abban a korban, mely magát, infokommunikációs szempontból a legfejlettebbnek gondolja, miközben a hétköznapi kommunikáció sose látottan lesz egyre inkább primitívebb. Sajnos – történelmünk legrosszabb emlékeit felidézve – ma is van olyan, aki a rosszat jónak maszkírozza, aki a nagyotmondást tervként kommunikálja, aki a hazugságot utólag igazságként magyarázza, és akit bizony csak azért nem lehet hazaárulással vádolni, mert a vezetéknevén túlmenően semmi sem utal arra, hogy Magyarország lenne a hazája.

Pedig politikusnak, tudósnak ma, az úgynevezett igazság utáni, post-truth korszakban is az igazság és a haza képviselete a feladata: hogy a tudás Isten ajándéka; hogy Ő a népeknek határokat is szabott; hogy férfinak és nőnek teremtette őket; és hogy a béke jó.

Ha ezen az úton járunk, ha egyszerre tekintünk királyainkra és marslakóinkra, Szent Istvánra és Karikó Katalinra, nemcsak a haza, de a világ is fényre derül, Magyarországra pedig Nobel-díjasok tucatjai és még legalább ezer év vár!

Az Alapjogokért Központ nagyon büszke arra, hogy részese lehet ennek a projektnek, gratulálunk a szervezőknek! Isten áldja Amerikát, Isten áldja Magyarországot!

(Szánthó Miklós beszédének szerkesztett változata, mely 2025. augusztus 19-én Budapesten, a Marslakók – Magyar Tudósok és Nobel-díjasok című interaktív kiállítás megnyitóján hangzott el.)