Így éltek negyven évig. És pontosan annyira gyűlöltek engem akkor, amikor gyűlöltem a Szovjetuniót, mint most gyűlölnek, amiért szeretem Oroszországot, és igazat adok önnek. Éppen ezért ők a legkevésbé sem számítanak, elnök úr. Ők Európára hivatkoznak, Európát sikoltozzák, most, amikor már nincsen Európa. Amikor még volt Európa, és én, mi, Európát vágytuk, akkor ők a Szovjetu­niót éltették. Fáziskésésben vagyunk mi itt, középen, egymáshoz képest is, és minden máshoz képest is.

Európa ma Amerika akar lenni, elnök úr. És ez a sors volt szánva önöknek is. Ha marad az ön elődje, a szerencsétlen és akarattalan, alkoholista Jelcin, akkor maradnak a Hodorkovszkij-féle idegen ügynökök is, és akkor most már nincs Oroszország. Akkor most egy, a fogyasztásba belerokkant, hatalmas gyarmat van, amely nyomokban Oroszországot tartalmaz. És lehet, hogy már félóránként járnának a gépek Kamcsatka és Alaszka között, elnök úr. Ahogy annak idején megvették az amerikaiak a cártól Alaszkát, úgy vették volna meg egész Oroszországot azóta, csak még annál is kevesebbért.Viszont ki lenne mondva, hogy önök egy hibátlan demokrácia, elsőrendűen szabad ország. Mert tudja, elnök úr, mostanában ilyen furcsa lett a szabadság arca. Felismerhetetlen, és mindenhol másmilyen.

Ön nem hagyta Oroszországot. Erőssé tette. Orosszá szerette és megtartotta. Ennél többet, nagyobbat nem tehetett volna. Az összekapaszkodó kisujjak mögött évszázadok elevenednek meg, elnök úr. És önnek méltónak kell lennie ahhoz a hagyományhoz. Csehov útjához, Dosztojevszkij mélységéhez, Tarkovszkij fájdalmához, Mihalkov mindent tudásához.

Hogy ne jöjjön a szibériai borbély soha többé letarolni a végtelen erdőségeket. És hogy önök se taroljanak soha többé le semmit és senkit. Hogy elmélázhassunk örökre egymás igazi, mély, megfejthetetlen bánatában.”

Semmit nem gondolok másképpen most sem, majd tíz év elteltével. Pedig azóta kitört a háború. S ez az a pont, ahol kötelező elmondani: Oroszország az agresszor. Így hát elmondom én is, s mindjárt teszem is hozzá, az ukránok és vezetőik mindent, de mindent elkövettek azért, hogy ez az agresszió bekövetkezzék, s ebben a nyugati, elsősorban pedig az amerikai vezetők voltak a legfőbb támaszaik.

Egyszóval: szó sincs arról, hogy a hótiszta, bűntelen ukránokat lerohanta a bűnös és ördögfekete Oroszország. 

S hogy mi minden is történt, mik voltak azok az események, amelyek végül 2022 februárjához vezettek, kiderül abból a dokumentumfilmből, amelyet az Oscar-díjas orosz rendező, a zseniális Nyikita Mihalkov készített, s amelyet online megtekinthetnek.

S teszem mindjárt hozzá: tekintsék is meg. Én a magam részéről minden nyolcadik osztályban, de legkésőbb minden középiskola első osztályában megnézetném, méghozzá kötelező jelleggel. S azután, a látottak alapján el lehetne beszélgetni a diákokkal propagandáról, ukrán és orosz érdekekről, s leginkább arról, mi is az a proxyháború, mi is az Egyesült Államok érdeke itt és most Ukrajna kapcsán, mennyit is keresett az Egyesült Államok ezen a háborún már eddig is és mennyit szándékozik keresni még, továbbá hová lett az Egyesült Államok becsülete és tisztessége, már ha volt neki olyan egyáltalán.

S mindezek után meg lehet(ne) kérdezni Ursula von der Leyentől, hogy akkor mégis, hogy gondolta, amit mondott? Illetve gondolt-e egyáltalán valamit, mert úgy általában az figyelhető meg, hogy sok gondolat nem bántja, ellenben bármikor felmondja a washingtoni leckét és bármikor elárulja az európai érdekeket.

De mégis: hogy jön ide 1956? S úgy egyáltalán: Paszkievicséket annak idején a Habsburgok hívták leverni a magyar forradalmat, 1956-ban pedig – bár nyilván jöttek volna maguktól is! – Kádárék megtették azt a szívességet, hogy a biztonság kedvéért behívják a szovjeteket. 

S akkor végezetül idézzünk néhány gondolatot ide Tim Marshall A földrajz fogságában című könyvéből, melyet a teljes nyugati mainstream libsi sajtó az egekbe dicsért, akkor pedig csak jó lehet…

Lássuk akkor, miket is ír a szerző!

„Ha Isten hegységeket adott volna Ukrajnának, a Kelet-európai síkvidéknek nevezett roppant terület nem lenne oly igen alkalmas arra, hogy mindig onnan támadják meg Oroszországot. Így azonban Putyinnak nincsen választása: meg kell próbálnia legalább ellenőrzés alatt tartani a nyugat felé húzódó irdatlan lapályt. Így van ez minden országgal, legyen nagy vagy kicsi. A földrajzi fekvés kényszerhelyzet a vezetőiknek; sokkal kevesebb mozgásteret és választási lehetőséget hagy számukra, mint gondolnánk. Ez volt a helyzet Athénnal, a perzsákkal, a babilóniakkal és a korábbi civilizációkkal; ezzel szembesült minden uralkodó, aki népe védelmére biztos pozíciókat keresett. […]

Azt gondolhatnánk, hogy Oroszországot senki sem akarja lerohanni, az oroszok azonban másként értékelik a helyzetet, és erre meg is van minden okuk. Az elmúlt ötszáz évben több támadás is érte őket nyugat felől. 1605-ben a lengyelek masíroztak át a Kelet-európai-síkságon, 1708-ban XII. Károly király vezetésével a svédek, 1812-ben Napóleon francia hadai, 1914-ben és 1941-ben pedig, a két világháború idején a németek. Másként fogalmazva: Napóleon 1812-es támadása óta – ideszámítva az 1853–56-os krími háborút, illetve a két világégést – az oroszok átlagosan harminchárom évenként kénytelenek voltak háborút vívni a Kelet-európai síkság területén.”

Remélem, ez így eléggé érthető. Érthető, még akkor is, ha nem menti és soha, semmi nem mentheti fel az oroszokat például a Molotov–Ribbentrop-paktum bűne alól, illetve az alól a rettenetes bűntény alól, ahogy két héttel Hitler támadása után hátba támadták az élethalál harcot vívó Lengyelországot. De most nincs szó semmi ilyesmiről. Minden orosz támadásról és „Európa lerohanásának vágyáról” szóló gazemberség csupán a nyugati propaganda terméke. Szemben mindazzal, amit az ukránok elkövettek a kelet-ukrajnai és a krími orosz lakosság ellen az elmúlt másfél évtizedben.

A Nyugat jóváhagyásával és támogatásával. Ez az, amiben mi nem vehetünk részt soha. Mert nem válhatunk még egyszer becstelen gazemberekké, mint amivé vált most a Nyugat.