Forró

Igen, igen, forró ősz előtt áll Magyarország, a belpolitika. Kockázat nélkül megjósolható ez, ahogy sokan megtették ezt az elmúlt huszonkét évben majd mindegyik őszi parlamenti szezon előtt.

Ezen az őszön vagy az év végéig például vagy megszületik az a bizonyos megállapodás a Nemzetközi Valutaalappal (IMF) és az Európai Unióval, vagy nem. Vagy legalább azt megtudjuk, hogy van-e még esély az egyezségre, vagy nincs, de az is lehet, az év végén is csak találgathatunk. Választói feliratkozás szinte biztosan lesz, ahogy új polgári törvénykönyv is; az előbbitől lesz még igazán forró ez az ősz, az utóbbi – jelentősége ellenére – várhatóan nem kavarja fel túlzottan a kedélyeket.

A parlamenti viták hevessége is indokolttá teszi majd a forró ősz közhelyszerű emlegetését, már a mai napirend előtti vita is indulatosnak ígérkezik, elég, ha csak az azeri ügyre gondolunk. A közjogi és minden egyéb értelemben felelőtlen ellenzék az eddiginél is kíméletlenebb rohamokat indít a kormány ellen, hátha sikerül feltüzelnie és maga mellé állítania a viszonyokkal számos okból elégedetlen lakosságot. A kormányellenes orgánumokat, mozgalmakat mindinkább az extremitás, a megveszett retorika jellemzi.

Balról várhatóan hetente közlik majd a demokrácia, a szólásszabadság halálát és azt, hogy a szélsőjobboldallal lepaktált Orbán Viktor most aztán tényleg átlépte a Rubicont, kivezette Magyarországot a civilizált világból. Eközben az ország átalakításának elkerülhetetlenségére és a kétharmadra hivatkozó kormányoldal a fontos ügyekben végül úgyis keresztülviszi az akaratát, nagy viták és belső egyeztetések után, módosított sarokszámokkal elfogadja a jövő évi költségvetést is.

A felszínen a fő téma minden bizonnyal az IMF lesz. A Fidesz és az ország szerencséjére ma nem az a kérdés, mint egy másik forró őszön, 2008-ban volt: hitelmegállapodás vagy halál? Ha lesz egyezség, azt alighanem minden idők leghosszabb alkufolyamata előzi meg; csak a segítség iránti igény bejelentésétől tíz hónap telt már el. Magyarország azonban talpon maradt, átvészelte a piacok rohamait és az európai válság újabb és újabb hullámveréseit, és a szakértők konszenzusa szerint belátható ideig nem is szorul külső támaszra. A kormány természetesen igyekszik bővíteni a mozgásterét (lásd: keleti nyitás), hogy az IMF/EU-megállapodás ne jelentsen egyet a politikai öngyilkosságával. A nemzetközi szervezetek elnyújtott, unortodox tárgyalási technikája is érthető: az elővigyázatossági hitelkeret egy olyan politika konszolidációjának lehet a legfőbb biztosítéka, amelynek számos eleme idegenkedést váltott ki korábban Brüsszelben és Washingtonban. Ha azonban José Manuel Barroso, az Európai Bizottság elnöke komolyan gondolja azt a kijelentését, hogy az unióban szociális vészhelyzet van, akkor talán lesz hajlandóság a mi esetünkben is eltérni az automatikusan megszorításokat ajánló recepttől.

Mégsem a nagy hiteljátszma kimenetele ma a legforróbb téma nálunk. Hanem például a recesszióba ragadt gazdaság élénkítésének, a hazai vállalkozások ésszerű támogatásának, az elszegényedés megállításának, a költségvetési egyensúly további biztosításának vagy az uniós fejlesztési források lehívásának ügye. A miniszterelnök által Kötcsén emlegetett jó megállapodásnak ezeket a célokat is szolgálnia kellene. Vagy legalábbis nem szabadna azok közül több elérését lehetetlenné tennie.