Más országban már régen repült volna a székéből a jegybankelnök, ha bármiféle felhatalmazás nélkül kiadta volna a legnagyobb bankok adatait egy harmadik félnek. Sőt, azt a vezetőt is sürgősen menesztették volna, aki olyan monetáris politikához adja a nevét, amelynek révén öt év alatt ezermilliárd forint kamatot kellett fizetnie a központi banknak. S el tudjuk képzelni, hogy például az angol jegybank elnöke külföldi offshore-számlákon őrizgeti a pénzét, mindezt kifelejti a vagyonnyilatkozatából, majd miután rajtakapják, nem hajlandó bizonyítékot mutatni arról, hogy itthon leadózta a vagyonát? Képtelenség lenne, ugye?
Mert van egy szint, ami alá nem lehet zülleni, hiszen egy központi bank mégiscsak egy egész országról állít ki bizonyítványt. Igen, ez így igaz. Nálunk mégis fordítva történik sok minden. A szavakban a függetlenségéért küzdő jegybankról most fehéren feketén kiderült, hogy már rég odalett a függetlensége. Simor András legújabb botránya azonban ékes bizonyítéka annak, hogy mennyire más mércével mérnek itthon. Itt a nemzeti bank elnöke nem kér bocsánatot, mert hibázott, mert felhatalmazás nélkül adott ki üzleti adatokat. Nem nyújtja be azonnali lemondását, hanem egy olyan adatszolgáltatási kötelezettségről beszél, amit nem képes bizonyítani. Nem szerepel ilyen szintű és mértékű adatkiadási-vállalás sem a 2008-ban kötött IMF–EU-hitel szerződésében, sem pedig a valutaalap alapokmányában. Háttéralku köttetett talán? Ugyan mi alapján adott ki a Simor vezette jegybank banktitoknak minősülő információkat naponta az IMF-nek? Hol, kik és milyen formában állapodtak meg arról, hogy milyen rendszerességgel, mely intervallumban, mely bankokról és pontosan milyen adatsorokat kell kiszolgáltatni a valutaalapnak? És hogy ezekre a kérdésekre az lehet a mindent feloldó magyarázat, hogy az Állami Számvevőszék lépte túl a hatáskörét, amikor ellenőrzött és publikálta a vizsgálati anyagát, az nonszensz.
A számvevők pontosan abban a témában készítettek tanulmányt, amit az Európai Bizottság tavaly ősszel vizsgált, és arra a megállapításra jutott, hogy az idén a nemzeti bank tartalékainak feltöltési költsége akár 150 milliárd forint is lehet. Óriási összeg, a kockázatok érintik a költségvetést, tehát az ÁSZ-nak joga és kötelessége, hogy erre figyelmeztessen. Már csak azért is, mert a Költségvetési Tanács egyik tagjaként is ez a dolga a számvevőszék elnökének. Az Európai Bizottságnak tehát jogában állt elemzést készíteni a jegybanki veszteségekről, míg a magyar ellenőrző szervek ugyanezért megkapják, hogy elfogultak, ellenségesek, és az MNB-elnök személyét járatnák le. Az elhibázott monetáris politika révén Simor András idején a magas kamatszint beépült az árakba, ezzel a nagyon költséges módszerrel soha nem lehetett elérni az évek óta hajtogatott háromszázalékos inflációs hiánycélt. Amikor a monetáris tanács – Simor és két alelnöke ellen szavazva – pár hónappal ezelőtt mégis belefogott a kamatcsökkentésbe, a sokadik mérséklés után azt látjuk, hogy csökken az infláció. Mindezért az elnököt soha senki nem vonta felelősségre, annak ellenére sem, hogy az irreálisan magasan tartott kamatszint miatt áramlott ki ezermilliárd forint kamatokra a jegybankból. Nem fogják elhinni, de egyesek ezért is az ÁSZ-t tennék felelőssé: magát a tényt ugyan nem lehet letagadni, de most az a baj, hogy miért ellenőrizték a kamatkiadásokat, holott semmi közük nincs hozzá.
Jó lenne végre lezárni azt az időszakot, amikor az a hibás, aki a tükröt felmutatja.
Szabó Anna
