Igaz, hogy a mindössze 2,2 százalékos áremelkedés a lakosság számára kiszámíthatóságot és keresetük vásárlóértékének megőrzését jelenti, de „a nyugdíjasok fognak pórul járni” – tromfol rá a brit blogra egy magyar napilap, amely szerint „meglesz még ennek a böjtje”. Ha már nem jött be a hivatásos vészmadarak riogatása a 200 forintos krumpliról és az egekbe szökő élelmiszerárakról, akkor belekötnek egy olyan gazdasági adatba, amelynek akár örülni is lehetne. De nem. Hipp-hopp előkerített elemzők már azért aggódnak, hogy miért is rossz a gazdaságnak a „túlságosan alacsony infláció”! Eddig azt hittük, hogy a pénz értékállósága általában pozitív jel, sőt, a Magyar Nemzeti Bank évek óta a három százalék alatti inflációs célt üldözte, legalábbis Simor Andrástól minden hónapban ezt hallhattuk. Most, hogy elértük a hőn áhított célt, hirtelen savanyú lett a szőlő. Londonban azért aggódnak, hogy – figyelem! – „elmaradt a várttól a magyar inflációs ütem”. Kinek az érdekében és megrendelésére szól ez a mérhetetlen rosszindulat? A nagy válság ötödik évét tapossuk, az euróövezet masszív recesszióval küzd, és maholnap Szlovéniának kell mentőövet dobni a görögök, írek, portugálok, olaszok és Ciprus után, ilyen időkben minden jó hír felértékelődik. Márpedig az alacsony infláció ilyen. Tetszik, vagy nem, a drágulást elsősorban a rezsicsökkentés szorította vissza, akárhogy is próbálnak ellene tiltakozni a szocialisták és a Bajnai-párt – ezek statisztikai adatok, tények. Úgyhogy kár a továbbiakban Török Zsolt MSZP-szóvivő minden erőfeszítéséért, hogy megmagyarázza a lehetetlent, vagyis hogy a lakosság valójában megszenvedi a kisebb számlákat. Unalmas és hiteltelen érvelés, a könyökünkön jön ki.
A kiszámíthatóbb költségek ugyanis különösen fontosak a magyar gazdaságnak, mert nálunk a lakosság várakozásaiba az utóbbi évtizedekben beépült a magas infláció: sajnos hozzászoktunk ehhez a két számjegyű inflációs évek alatt. Nem baj, most majd ez is változik. Még tart egy ideig a balliberálisnak mondott média huhogása arról, hogy „a tényleges költségek alatti, hatóságilag szabályozott energiaárakat a kommunista rendszerek mindegyike alkalmazta”, illetve arról, hogy „az elmaradó energiaipari beruházások árát a magyar lakosság fogja megfizetni”.
Ennyi rosszindulattal ritkán találkozni, de mindenki a saját lelkiismerete szerint ronthatja a hangulatot, láthatják, mégiscsak van itt véleményszabadság.
Az alacsony infláció másik hozadéka a jegybank megnövekedett mozgástere, amely most, hogy megszabadultak a Király Júlia és Simor András nevű koloncoktól, már érvényesíthető. Adott a lehetőség a további óvatos kamatcsökkentéshez, immár nyolcadik alkalommal. Mindez kedvezően befolyásolhatja a bankok hitelkamatait, amely illeszkedik az MNB új növekedési programjába. Erre is csak azért kerülhetett sor, mert az elért árstabilitás és a pénzügyi egyensúly már a jegybankot támogatja, és egyfajta biztosítékként szolgál további lépéseihez. Természetesen ezek a folyamatok nem egyik napról a másikra mutathatnak pozitív hatást, de például az európai uniós támogatások lekötésének utolsó esztendejében kulcsfontosságú lehet a szerepük a magyar önrész biztosításánál. Másrészt az alacsony infláció azt is jelzi, hogy a lakosság még mindig a korábban – főként devizában – felvett hiteleit törleszti, így a kereslet is egészen addig visszafogott lesz, amíg az ország ki nem kapaszkodik a hitelcsapdából. Nem megy egykönnyen.
Szabó Anna
