A „minden ember egyenlő” eszmerendszer szellemében kézenfekvő lenne az áldozatok számát alapul venni. A kegyetlen tapasztalat azonban azt mutatja, hogy a néhány áldozatot (akár csak sebesülteket) követelő támadások hatása is lehet történelmi, míg másutt és máskor halottak százai sem elegendők a figyelem felkeltéséhez vagy bármiféle jelentős társadalmi, politikai hatás kiváltásához. Nem mindegy például, hogy a fejlett nyugati vagy a harmadik világról van szó: az előbbiben a „legfőbb érték az ember”, az utóbbiban az ember az, akit szépen csendben le lehet írni. Az sem mellékes, hogy míg békés közegben egy sikertelen merénylet is óriási hullámokat vet, addig háborús övezetben a legnagyobb pusztítás is csak a véres mindennapok része lehet.
Latolgatásunk közben persze egy pillanatra sem téveszthetjük szem elől, hogy a hideg számsorok mögött tragédiát elszenvedett emberek, családok állnak. Ahogy hétfőn Bostonban is, ahol egy dupla robbantás három nézelődővel végzett: egy nyolcéves kisfiúval, aki maratonfutó apját jött buzdítani; egy 29 éves, szeplős szépséggel, akinek a nagymamája könnyekkel küszködve nyilatkozik a tévében kedvenc unokájáról; és a kínai végzős egyetemistával, aki nyilván reményekkel telve töltötte tanulóéveit az Újvilágban – most már tudjuk, mindhiába. Számosan még mindig válságos állapotban vannak, sokan megnyomorodtak, még többen kisebb-nagyobb sérüléseket szenvedtek. És ott vannak a helyi és országos közösségek, amelyeken ilyenkor sokk fut végig, szertefoszlatva a biztonságérzetet, az egymásba vetett bizalmat. Egyszóval roncsolódik az a szövet, amely az együttélés alapját képezi, amely nélkül magányos farkasok, legfeljebb szervezetlen hordák élnek ebben a világban. A hatalom, az államgépezet pedig nem habozik közbelépni a biztonság fokozásának ígéretével, rendszerint az egyéni szabadságjogok csorbítását eredményezve.
Lapzártakor, bő két nappal a támadás után felröppent a hír: az amerikai hatóságok állítólag azonosítottak egy férfit, aki valószínűleg összefüggésbe hozható a bostoni merénylettel. Két fő teória kering: az egyik belföldi szélsőségeseket, a másik iszlamistákat gyanít a támadás mögött, bár sokan beszélnek arról is, hogy egy magányos elkövető állhat a háttérben, egyéni, kicsinyes indítékkal. Az ügyet az is bonyolítja, hogy közel egy időben mérgező anyagot tartalmazó borítékokat postáztak vezető politikusoknak.
Barack Obama, aki első nyilatkozatában még a terrorizmus szót sem vette a szájára, nagyon helyesen fogalmazott, amikor kijelentette: nemcsak azt derítik ki, hogy ki volt az elkövető, hanem azt is, hogy miért tette, amit tett. Nüansznyinak tűnjék bár ez a mondat, az Egyesült Államok első emberének szájából mégis nagy jelentőséggel bír az óvatosság. Nem olyan régen volt ugyanis 2001. szeptember 11., amikor a Fehér Házat egy pillanatra sem érdekelték a támadók indítékai, fontosabb volt a gyors bosszú, és vele együtt a helyzetet kihasználva teret engedni a közel-keleti neokonzervatív geopolitikai kísérletnek. Ma már tudjuk, hogy milyen gyászos eredménnyel, amibe – elismerik amerikai szövetségeseink, vagy sem – éppenséggel a terrorizmus történelmileg példátlan felszítása is beletartozik. Az Egyesült Államok és szövetségeseinek intervenciója nyomán azóta is tucatnyi halálos és több száz sebesült áldozatot követelő merényletek követik egymást rutinszerűen Irakban és Afganisztánban. Terrortámadások ügyében talán nem bölcs dolog a viszonyítás, de mégis elkerülhetetlen. Épp Washington politikája tette azzá.
