Most viszont – nagyon úgy tűnik – mi örököltük meg Ollit a finnektől, aki jó ideje azt játssza, hogy Budapesten, a József nádor téren is ő dirigál. És ez nekünk nem nagyon tetszik. A derék finn nem először téved hazánkkal kapcsolatban, és eddig mindig úgy hibázott, hogy mi húztuk a rövidebbet. Tavaly is felsült az előrejelzéseivel, mert kiderült, hogy az általa jósolt három százalék feletti államháztartási hiányunk (ki ne tudná már ezt a számot Magyarországon?) végül 1,9 százalékos lett. Túlteljesítettük a célt, és Olli erre az évre is kapott tőlünk egy szép, kiegyensúlyozott pénzügyi mérleget.
Mivel ebbe nem tudott belekötni, kitalálta, hogy majd 2014-ben lesz itt egy kis eltérés, mondjuk úgy 0,3 százalékpont körüli, és mostantól ezért aggódik. Ebből pedig számunkra az következik, hogy továbbra is fenntartja ellenünk a túlzottdeficit-eljárást, és még egy évig ott üldögélhetünk az uniós szégyenpadon. Ha belegondolunk, nem is vagyunk rossz társaságban, mert a 27 tagállam közül 20 velünk együtt szorong ezen a kínpadon. Például a csehekkel és az olaszokkal is megosztjuk az eljárás szégyenét, ami így már talán nem is olyan lehangoló. Olli csináltatott nekünk egy hosszított padot, hogy az osztályteremnyi nebuló előtt felmehessen a katedrára és osztályozzon.
Most éppen azon kell munkálkodnunk, hogy ha kihív minket felelni – mint az nemsokára várható –, akkor ne kapjunk egyest, és ne kelljen visszakullogni a 2004 óta melegen tartott helyünkre. Velünk vizsgázik majd Románia, Lettország, Litvánia és Olaszország: ők már kaptak egy-egy fejsimogatást José Manuel Barroso iskolaigazgató úrtól – nekünk meg csak ideszólt Olli, hogy „fussunk még egy kört”. Ezt futottuk meg pénteken, amikor a nemzetgazdasági tárcavezető bejelentette: brüsszeli követelésre zárolnak kiadásokat, és elhalasztanak beruházásokat. Varga Mihály egyúttal azt is jelezte, hogy az EU kérése indokolatlan, szükségtelen, igazságtalan és méltánytalan.
Mert idestova három éve a kért szint alatt tartjuk a deficitet, úgyhogy illendő lenne végre kivenni minket az eljárás alól. Mondjuk úgy, ahogy tették tavaly Málta esetében, amely ellen magasabb hiány mellett is megszűnt az eljárás – de hát vannak kivételek. Ha elnézzük, hogy mely tagállamok mikor kerültek erre az úgynevezett szégyenpadra, láthatjuk, hogy az egész eljárási cirkusznak nem sok köze van a valós számokhoz. Mert hogyan lehetséges, hogy évekig csak Magyarországot térdepeltették kukoricán, miközben mások sem a háromszázalékos hiányt, sem az államadósságra vonatkozó 60 százalékot nem tartották? Nem akarjuk az olaszokat bántani, de hát mégiscsak a kért szint dupláját hozták öszsze adósságból, mégsem hederített rájuk senki. Sőt, a görögök eszeveszett túlköltekezését és 130 százalékos eladósodottságát is 2009-ig (!) nézte tétlenül Brüsszel. Hogy is van akkor ezekkel a századszázaléknyi különbségekkel, amit rajtunk oly szigorúan számon kérnek? És milyen erkölcsi alapon eszkábálhat össze egy „szégyenpadot” az a bizottság, amely nemrég – alapjogok ide, alapértékek oda – elvette a ciprusiak bankokban tartott megtakarításait?
Reménykedhetünk a korrekt eljárásban, de azért ne éljük bele magunkat túlságosan.
Szabó Anna
