A minden idők legnagyobb volumenű amerikai kormányzati kiszivárogtatásának „dicsőségét” vállaló, azt javarészt beismerő huszonéves katona már csak arra vár, hogy a haditörvényszék összesen hány évet szab ki rá. Több mint valószínű, hogy a tényfeltáró internetes portálnak negyedmillió diplomáciai és félmillió harctéri titkos dokumentumot átadó közlegény száz esztendőnél is hosszabb büntetést kap. Ez azonban csak a felszín. Az a máz, amivel az a dolog van leöntve, amit közvetlenül nem láthatunk. Ha tisztességesen, a birodalmi manőverekkel szemben indokolt szkepticizmussal közelítjük meg ezt az ügyet, akkor csak az a biztos, hogy még beláthatatlan ideig sok megválaszolatlan kérdés marad körülötte – ha más nem is, alapból gyanús a WikiLeaks-alapító Julien Assange halakat idéző, sikamlós megfoghatatlansága. Így inkább csak haladjunk lassan, óvatosan a véleményalkotással, amit a felfokozott, érzelmi alapú – mellesleg kézenfekvő és divatos – Amerika-ellenesség aligha segít józan keretek között tartani. És persze külön kell választani azokat a dolgokat, amelyek nem tartoznak egybe.
Az elkövetett cselekmény bűnnek minősítése, a bűnért kiszabható és megítélt büntetés viszonya, amióta világ a világ, vita tárgya. Így van ez Manning ügyében is. Az azonban, hogy az Egyesült Államok törvényei szerint súlyos bűncselekmények sorát követte el, ráadásul úgy, hogy nem egyszerű állampolgár volt, hanem hazájának védelmére szerződött, tett esküt, és annak egyenruháját öltötte magára, tény. Minden valamirevaló állam rendelkezik hasonló jogszabályokkal, és lehetőségeihez mérten igyekszik is azoknak érvényt szerezni. Az állam titkait kiadók mindenütt súlyos büntetést kockáztatnak, s ez az elv, hacsak nem vagyunk anarchisták, helytálló is. Az amerikai igazságszolgáltatás, a katonai bíróság – ha leszámítjuk a közlegény fogva tartásának, vallatásának körülményeit – épp ezért teljesen szokványosan, törvényesen járt el. Ez mondhatni helyénvaló.
Az ügynek azonban van egy másik vetülete is, ráadásul az sokkal magasabb szintű, mintsem hogy szimplán jogi alapon meg lehetne ítélni. Mert a lényeg nem az, hogy egy katona törvényt sértett, megszegte az esküjét, hanem az, hogy az Egyesült Államok letért a helyes ösvényről, és polikusaival, intézményeivel, a haderejével és igazságszolgáltatásával együtt halad a birodalmi irányba. Márpedig amikor a rendszer felborul, nem számít már a múlt, az alapító atyák szándéka, az elődök tettei, demokratikus elkötelezettsége, a bíróságok függetlensége. S ha a rendszeren belül lévő emberek többsége nem érzi is a bajt, vagy fél kimondani, tenni ellene, mindig vannak, akik ilyen vagy olyan, sokszor nagyon is prózai okokból mégis vállalják ezt. Nem klasszikus, de nem is hollywoodi hősök ők, lehet, hogy egyenesen teszetoszák. Például egy tapasztalatlan, defenzív lelkületű, homoszexuális fiatalember az amerikai megszálló hadsereg egyik iraki irodájában, naphosszat unatkozva.
Manning tette – a maga ellentmondásos, bizonytalan módján, még sokáig kibogozhatatlanul – abban segít, hogy a világ ráeszméljen erre a negatív folyamatra. Kivel is állunk szemben, kit is követünk demokratikus példaként? Bele kell-e ugranunk a kútba, ha az Egyesült Államok beleugrik?
Ha az amerikaiaknak van eszük, ők is észlelik ezt és az ehhez hasonló jelzéseket, és cselekednek. Vagy legalább kérdéseket tesznek fel. Elsősorban a saját érdekükben.
(Zord Gábor László)
