Mindnyájunk világbajnoksága

Manapság nyolc esztendő alatt annyi minden történhet, mint hajdan nyolc évszázad során.

Ha tehát némi örömöt, büszkeséget éreznénk, annak forrását ne 2021-ből, hanem 2013-ból eredeztessük. Nem sejthetjük, a következő dekád elején hogyan fest majd a világ, azon belül az egyre csökkenő jelentőségű, önsorsát is rontó Európa, közepén hazánkkal. Azt viszont bizton állíthatjuk, hogy egy több mint kétszáz országot tömörítő, roppant tekintélyes nemzetközi sportszövetség tegnap alkalmasnak tartotta Magyarországot arra, hogy legbecsesebb rendezvényét ítélje oda neki. Sőt, így nem is pontos a szórend: nem alkalmasnak tartotta Magyarországot, inkább Magyarországot tartotta alkalmasnak.

Ahogyan a barcelonai prezentációból aktív részt vállaló miniszterelnök, Orbán Viktor rámutatott, ehhez nem egyetlen napon kellett jól teljesíteni, hanem hosszú hónapokon át. Hisz az eredeti vetélytársak közül Japán és Kína már korábban, Azerbajdzsán és az Egyesült Arab Emírségek a célegyenesben lépett vissza, a Koreai Köztársaság pedig úgy látta üdvösnek és hasznosnak, ha kiegyezik velünk. És a döntéshozók nem udvarolták körbe riadtan e nagyhatalmakat, amiatt aggódva, ha azok kikosarazzák őket, maradnak a magyarok.

Miközben a közeli Nyugat olykor mintha játszótérnek vagy szimulátornak tekintené országunkat – a közvetlen szomszéd egyes megnyilatkozásaiban már-már 1867 előttre tekeri vissza az idő kerekét –, addig a távoli Kelet a földkerekség egyik legnépszerűbb, legimpozánsabb sportrendezvényével tisztel meg bennünket, pusztán azzal, hogy globális hatalmai úgy határoznak: nem erőlködnek, hadd jöjjenek egyszer a magyarok is.

Az elmúlt negyedszázadban Ausztrália háromszor, Olasz- és Spanyolország kétszer-kétszer, Kanada, Japán és Kína egyszer-egyszer lehetett a vizes-vb gazdája, mostantól következnek az oroszok, a mexikóiak, a koreaiak, majd mi. A magyarhoz mérhető nemzetgazdaságot, népességet ne is keressünk közöttük. A miniszterelnök tegnap azt is megjegyezte, a csőd szélén tántorgó, a saját lábán megállni képtelen államnak senki sem adná oda a rendezés jogát; valóban, nincs az az eszement ember, aki oda tervezné a legmeghittebb családi ünnepségét, ahol bármikor a fejére dőlhet a tető.

Ezért a minket ért tisztességgel vetekszik a felelősségünk is. A 2021-es vizes-vb-re nem szabad, nem méltó olyan vándorcirkuszba illő kötéltáncos mutatványokkal és bűvésztrükkökkel készülni, mint a 2006-os Eb-re. Amelyre nemhogy nem épült fel az akkor kormánygaranciával megtámogatott lágymányosi vizes komplexum, hanem még a jó öreg, 1926-ban átadott margitszigeti Hajós új medencéje köré is a megnyitó előestéjén telepítették a virágágyásokat. Az sem lenne baj, ha holnaptól senki sem számolgatná, hogy a Dagály fürdőre álmodott létesítmény költségéből hány defibrillátort lehetne vásárolni.

Ezt a világbajnokságot nem Orbán Viktor, nem Gyárfás Tamás, még csak nem is a magyar úszósport kapta. Közös ajándék, közös lehetőség; meg kellene próbálni közösen élni vele.

Talán még közösen is örülhetnénk neki.

Ballai Attila