A világ joggal háborodik fel a gáztól megfulladt halottak százai láttán, csakhogy finoman szólva sem egyértelmű, melyik fél is használt vegyi fegyvert. Bár a nyugati politikusok többsége láthatóan készpénznek veszi az ellenzéknek a kormányoldalt felelőssé tevő bejelentését, egyáltalán nem logikus, hogy Damaszkusz akkor vetemedjen ilyen lépésre, amikor katonai sikereket ér el, ráadásul az ENSZ épp e kérdést vizsgáló ellenőrei az országba érkeznek. Nem áll távol ugyanakkor Aszad iszlamista ellenfeleitől sem, hogy ilyen cinikus módon provokálják ki a számukra feltehetően a patthelyzetből kiutat jelentő nemzetközi beavatkozást. A csupán egy ilyen okra váró keményvonalasokat azonban nem érdeklik az effajta fejtegetések. Mintha eleve eldöntötték volna, hogy Aszadot el kell távolítani, s az idevezető úton a cél bármilyen eszközt szentesít.
A helyzet kísértetiesen emlékeztet a korábbi intervenciókat megelőző időszakok kommunikációs megalapozására, amikor a katonai megoldás hívei semmivel sem törődve, kétségbeesetten kerestek, illetve kreáltak indokot a beavatkozásra. Később azonban sorra dőlt meg mindenhol a casus belli. Kiderült például a Jugoszlávia bombázásához a végső lökést megadó eseményről, hogy az ominózus koszovói faluban nem folyt népirtás, csupán összecsapások voltak a hadsereg és az UCK fegyveres gerillái között. Utólag az Irak megszállását megalapozó tétel is megdőlt, s kiderült, félrevezették a nemzetközi közvéleményt azzal, hogy meg kell óvni a világot Szaddám Huszein tömegpusztító fegyvereitől. Ez csak ürügy volt, hiszen ilyenek nem is léteztek. De Afganisztánról is tudjuk már régen, hogy a beavatkozás tervei már jóval 2001 előtt készen álltak. S a sort még folytathatnánk, a példák azonban csak azt erősítenék, hogy a világ vezető nagyhatalmai nem sokat tanultak a történtekből, s a morálisan általában azért indokolható akcióik megindításának megalapozásával nem sokat törődve sárba tapossák a nemzetközi jogot. S akkor még nem beszéltünk a beavatkozások eredményeiről, hiszen Kabultól Bagdadon át Tripoliig nemhogy a vérben született demokrácia nem szilárdult meg, de a közállapotok is rosszabbak, mint korábban.
Mindez természetesen nem jelenti azt, hogy a világnak ölbe tett kézzel kell néznie diktátorok országlását vagy éppen polgárháborúk tombolását, ám a változások siettetése a belső előfeltételek megléte nélkül csak káoszhoz vezet, ráadásul a mégannyira jobb, igazságosabb új rend legitimitását gyengíti, ha a jogot megkerülve, a nagyhatalmak érdekeinek megfelelően születik meg. Annak pedig végképp nincs értelme, ha a véres átalakulásból ráadásul olyan erők kerülnek ki győztesen, amelyek szintén csak az abszolút hatalomban tudnak gondolkozni. Éppen ezért indokolt a megfontoltság Szíriában is, ahol a diktatúra ellen folyó harcra ráadásul rátelepszik a vallási szembenállás, sőt az ország még a regionális és globális hatalmak érdekütközésének színterévé is vált.
(Stier Gábor)
