Nem kevesebb a tétje az ügy nemzetbiztonsági szálait is vizsgáló szakemberek munkájának, mint hogy megválaszolják ezt a kérdést. Ártatlan emberek faji alapú lemészárlása után ugyanis nincs középút. A válaszok azonban – ha valaha megszülethetnek egyáltalán – vélhetően hétpecsétes titkot képeznek majd, hogy megvédjék az ország presztízsét és a mundér becsületét.
Amennyiben az első állítás igaz, akkor az arra figyelmeztet bennünket, hogy 2002 és 2010 között nem voltunk biztonságban, hazánkban nyugodtan garázdálkodhattak, gyújtogathattak és lövöldözhettek mindenféle sorozatgyilkosok, hiába tudott róluk, épült be közéjük az elhárítás.
Ha a második verzió a helyes, akkor viszont komolyan el kell gondolkodni azon, hogy valóban minden igazi bűnös börtönbe került-e a romagyilkosságok után, nem maradt-e feladatuk a hatóságoknak és a titkosszolgálat jelenlegi vezetőinek, hogy tisztára mossák a szennyest, és feltárják a további politikai felelősöket, azok utasításait és cselekedeteit.
Sajnos egyik válasz sem üdvözítő. Ezért nem könnyű a dolguk azoknak, akik most újra nyomozásba, különféle eljárásokba kezdenek, miután első fokon már arra ítéltek három vádlottat, hogy soha ne kerülhessenek ki a fegyházból. Ez nyílt beismerése annak, hogy a harmincezer oldalas dokumentumhalmaz ellenére a romagyilkosságok ügyében annyira sok a feltáratlan körülmény, hogy a védőügyvédek részéről akár új eljárás is kezdeményezhető.
Az egyik leglényegesebb kérdés talán az: miként tett szert ilyen fokú szervezettségre néhány szélsőséges nézeteket valló vidéki futballszurkoló? Ne feledjük, ha nincs az amerikai nyomozók segítsége, az elkövetők talán még most is gyilkolnának, a bűncselekményeket olyan profi módon készítették elő. A helyszíneket előzetesen külön feltérképezték, fegyvereket szereztek be, és külön sofőrt alkalmaztak, akinek nem máshonnan voltak ilyen tapasztalatai, mint a koszovói katonai misszióból. A sofőr, Csontos István akár a vesztüket is okozhatta volna azzal, ha a katonai elhárítás biztonsági kapcsolataként lebuktatja az egész bagázst. A felsőbb utasításra hazudozó tartótiszt állítása szerint azonban a Csontossal folytatott beszélgetések nem leplezték le a gyilkosságsorozatot, hiába találkozott vele többször is, például a kislétai brutális tettek előtt. Ha tudott Csontos szélsőséges nézeteiről, bűntársairól ez a tartótiszt, akkor vajon hol vesztek el ezek az információk? Az elkövetők egy rablásból hét fegyvert és huszonöt lőszert szereztek. De kiknek a közreműködésével jött ez össze, miért nem ismerjük az ebben részt vevő negyedik szereplőt? Miközben a rablásból a vádlottaknak hét fegyverük és huszonöt darab lőszerük származott, hogyan tudtak kilenc helyszínen hetvennyolc éles lövést leadni, és honnan jutottak hozzá azokhoz a fegyverekhez, amelyek nem a besenyszögi rablásból valók? Kié lehet a Nagycsécsen talált negyedik lábnyom, amelynek a gazdáját állítólag a mai napig nem találták meg a nyomozók? Vajon hány lábnyomot nem sikerült még azonosítani, és volt-e a támadások során egy végrehajtó személy, a fenyegető lövéseket követő úgynevezett „befejező”?
Mindezek a felvetések nem hagyhatják nyugodni a közvéleményt. A legfontosabb kérdés azonban még mindig az: miért éppen a titkos kapcsolat, Csontos István tervezett nyilvános vallomásának napján jelent meg a bíróságon Gyurcsány Ferenc?
(Haraszti Gyula)
