Míg a külpolitikáját meghatározó folyamatok többségét örökölte – Irakban és Afganisztánban, a terror elleni globális háborúban –, az úgynevezett arab tavasz eseményei, a ha nem is szalon-, de működőképes arab államok ellehetetlenítése annak minden tragikus következményével már az ő történelmi kontóját terheli. Ez akkor is így van, ha a baloldali demokrata államfő kezdeti szándékát arra nézve, hogy szakít a republikánus elődje, George W. Bush által fémjelzett egyoldalú héjapolitizálással, a mai napig nem lehet elvitatni. Megismételhetjük, amit már többször el kellett mondani, hogy Obama „megelőlegezett” Nobel-békedíja indokolt volt, de a teljesítés sajnálatosan elmaradt.
Most itt áll, miután belejátszotta magát az intervenció egyirányú utcájába, s tanácstalanságában – nem utolsósorban időt nyerni akarván – már terítené a felelősséget a törvényhozásra. Sodródó és erőtlen benyomást kelt odahaza és külföldön is. Például akkor, amikor a Bush-időkben hűséges pulikutyaként viselkedő Nagy-Britanniát sem tudja maga mögé állítani, vagy amikor az Aszad-rezsimet oldalán jobb híján a jelentőségükről és katonai erejükről nem éppen híres balti országok vezetőivel fenyegeti. Obamának idejében el kellett volna döntenie, hogy a szép, igaz, kissé utópisztikus ideák, mint a világbéke mellett száll síkra, befelé fordulva a válságjelenségek felszámolására, az Egyesült Államok hatalmának normalizálására törekszik, vagy a liberális intervencionista vonalat erősíti, mert a kettő bizony nem megy egyszerre. Nem lehet az atomfegyvermentes világról papolni, az irakit rossz háborúnak minősíteni és kivonulni, ugyanakkor minden korábbinál intenzívebb globális drónháborút vívni, leleplezett elektronikus kémprogramot védeni, Líbiában eltávolítani Kadhafit, Szíriában pedig – hogy elérjünk vezércikkünk témájához – hallgatólagosan-éppenhogy-közvetve támogatni a lázadókat. A határozatlanságban született döntések, vagy a döntések elodázása előbb-utóbb visszaüt, és ezt láthatjuk most, amikor nem véletlenül lehet olyan benyomásunk, hogy ez a kocsis bizony fut a kocsija, s lovai után.
Persze nem szabad igazságtalannak lennünk Barack Obamával szemben. Az Egyesült Államok nem abszolút monarchia, hanem régi polgári demokrácia, kissé korrodált struktúrával és állott tartalommal, illetve az ezekre jellemző megkövesedett, belterjes érdekrendszerekkel. Az elnöké a pódium, az ő szava száll a legmesszebbre, de távolról sem az egyetlen. Lépései javát ő is kényszerek között teszi. Ott van saját Demokrata Pártja, mely jövőre, a félidős választáson elveszítheti többségét a szenátusban is. Ott vannak az elnök – második ciklusról lévén szó inkább történelmi – bukásáért mindent megtevő ellenzéki republikánusok. Ott van a katonai-ipari-titkosszolgálati komplexum, mely az elmúlt 12 évben külön háborús büdzsékből is gazdálkodhatott és gazdagodhatott, most pedig meg kellene húznia a nadrágszíjat. És persze ott van az izraeli és a transzatlanti lobbi, melyeknek az Amerika Ázsia felé fordulását megszabó, tavaly kiadott elnöki stratégiai útmutatás aligha lehet az ínyére.
Ha Obama úgy másfél hét múlva belő Szíriába száz-kétszáz robotrepülőgépet (addigra javarészt kiürített kormányzati objektumokra), és ott megáll, a legkisebb rosszat választja, megőrizve tekintélyének maradékát. Ha az Aszad-rezsim, Irán, a Hezbollah, Oroszország ezt higgadtan viseli, talán megúszható az eszkaláció is. A baj csak az, hogy a történelemben már nagyon sok súlyos konfliktus bontakozott ki abból, hogy a kezdeményezők az „üzenet megértésére” és „megfontolt reakcióra” apelláltak. Hogy túl sok volt a „ha”.
Zord Gábor László
