Erről nem csak a miniszterelnök meghallgatására összegyűlt hatalmas tömeg és a politikai liliputiak ritkásan elhelyezkedő közönsége közti eltérés árulkodik. Szónokok közt a különbséget mindig a gondolkodásmód letapadtságának mértéke határozza meg. Egyikük az országról beszél, a magyar lelkiséget formáló ezeréves történelemről, sorsról és választásról, a végzet legyőzése iránti olthatatlan vágy végzetéről. A másik meg irigykedik, pufog („mert Orbán nekik egy bálvány!”), s közben lerí róla, hogy valójában ő szeretne csupán egy iciripiciri bálványocska lenni, esetleg egy amulett Bajnai Gordon farzsebében.
Változatosan zajlottak az ’56-os forradalomra és szabadságharcra emlékező vagy azt ürügyül használó politikai események. Gyurcsány rekedtre ordítozta magát, nem két, nem három, nem nyolc vezető kell, hanem egy! – hörögte Louis Armstrong-osan meggyötört hangszálakkal, s épp csak nem mutatott önmagára: hát nem értitek, hogy én kellek nektek, én, én, én! Bajnai is emlékezetes marad, amint golyóstollával beleszúr az égbe, mintha egy karcsú szovjet szputnyikot akart volna az űrbe küldeni. Mesterházy pedig egyszerűen elfelejtette, hogy ’56-os megemlékezésen van, nem MSZP-s lakossági fórumon, ahol az olcsó szellemeskedést szinte elvárják tőle. Schiffer András szerint ’56 egyúttal szociális forradalom is volt, de annak elemzésével adós maradt, hogy mely párt milyen mértékben mondható felelősnek, amiért az akkori célok máig nem tudtak megvalósulni. (Az állami vagyon elherdálását pedig tárgyi tévedés a ’89 előtti ellenzéki erők nyakába varrni.)
Sok szép gondolatot olvashattunk mostanában arról, hogy egy jelentős történelmi évfordulón leginkább ünnepelni kellene, méltósággal, ott politikai demonstrációnak helye nincsen. A szép gondolatok azonban nem mindig pontosak. Ugyanis az 1956-os forradalom évfordulóját ünnepelni a politika kizárásával nem lehet. Karácsonyt lehet, télbúcsúztatót is; sem Jézus születését, sem a busójárást nem szükséges átpolitizálni. Ötvenhattal azonban más a helyzet, mivel politikai tartalma elsődleges és meghatározó. Ezt kihagyni belőle nem lehetséges, ugyanakkor az ellenzéki szónokoknak tudniuk kellett volna, hogy politika és aktuálpolitika közt nagyjából akkora a különbség, mint a szemüveg és az üvegszem között. ’56-ról ontották a politikai közhelyeket, s közben belesüllyedtek a kampányharcba, az aktuálpolitika mocsarába.
Van egy felvétel a YouTube-on, Kavafisz versét énekli egy görög énekes Thermopülai hőseiről, a halálba menőkről. Ugyanúgy, mint Cseh Tamás dala a Corvin-köziekről, az előadás nem ironikus, nem idézőjeles, hanem emelkedett, komoly és tiszteletteljes. Mert van, amikor ennek van helye. (Weöres Sándor az ’56 előtti állapotokról azt írta: „rabtábor volt az egész ország”.) Orbán Viktor beszéde csakis komolyra hangszerelt emlékezés lehetett, háromnegyede a történelemről, ’56 szelleméről, jelenségéről, a szovjet birodalmi érdekek ránk telepedéséről, a hatalom ostobaságáról és erőszakosságáról, a húr túlfeszítéséről, a függés elviselhetetlenségéről szólt. Jellemzően a legnagyobb tapsot akkor kapta, amikor beszéde vége felé, nagyjából az utolsó pár percben jelezte, hogy áttér a jelenre. Ezt várták, ezt várjuk tőle. Az érzelmi alapozás megvolt, átéreztük, amit át kell éreznünk: hogy bírni kell a nyílt és agresszív politikai harcot, a korán kezdődött kampányt, s ez nem ronthatja meg mindennapjainkat. Ha győzni akarunk, a kormánytámogató nagy többségnek még erősebb szálakkal kell kapcsolódnia egymáshoz.
Körmendy Zsuzsanna
