Jó látni, hogy kilenc esztendő alatt mennyit tud fordulni a világ. 2004. december hatodikán, egy gyászos emlékű népszavazás után ugyanezen hasábokon így fogalmaztam a Keserű, alig igen című publicisztikámban: „végképp beszorultunk a trianoni határok közé, mert nem akadt kétmillió igen egy olyan kérdésben, hogy kék-e az ég, magyar-e a magyar. Most egy ideig megint szégyen lett magyarnak lenni itthon, és még nagyobb szégyen a határon túl. A szabadkai piacon, ahol holnaptól bátrabban vernek pofán; Kárpátalján, ahol elszállt talán a legeslegutolsó, Európához fűződő remény. És Erdélyben, ahol a tolakodó idegenség joggal hivatkozik arra, hogy hazátlanok vagytok, magyarok. Nagy kár érte, mert most volt egy esély – de mi időközben megtanultunk kicsik lenni.”
Tegnap az Országház kupolatermében, ünnepélyes keretek között, Kövér Lászó házelnök és Orbán Viktor miniszterelnök jelenlétében tartották a ceremóniát. A magyar miniszterelnök szerint „levertük a lakatot és kitártuk az ajtót, hogy minden magát magyarnak valló ember be tudjon lépni rajta”, így 2011. január harmadika, vagyis az egyszerűsített honosítási eljárás bevezetése óta kilencven országból ötszáznegyvenezren kérték a magyar állampolgárságot. – Továbbra is szükségünk van Bécsben születő, de magyarul gondolkodó Széchenyikre, a magyar nyelvet csodálatosan művelő, Nagyszalontáról jövő Arany Jánosokra, és szükségünk van Szabadkáról származó Kosztolányi Dezsőkre is – mondta az ünnepségen Orbán Viktor.
Böjte Csaba édesapja versét idézte. A költemény, amelyet szűk körben mondott el Erdélyben az ötvenes években, nem maradt fenn, de mivel egy besúgó is jelen volt az eseményen, a Securitate tudomására jutott. A román hatalom hétéves börtönbüntetéssel honorálta, ebből négyet le is töltött. Szabadulása után másfél hónappal belehalt a hírhedt szamosújvári börtönben szerzett betegségekbe. A vers a reményről szólt, arról, hogy odakint hideg van ugyan, a farkasok üvöltenek, de ki kell tartani, mert egyszer csak eljön az áldott tavasz.
