„Egyetlen hivatásunk, hogy szeressünk és jót tegyünk”

„A lelke mélyén minden határon túl maradt magyar vágyik rá, hogy teljes jogú magyar állampolgár legyen.”

– Beszélgettem egyszer Harmath Károly újvidéki ferencessel, aki a kilencvenes évek közepe táján vizitátora volt az erdélyi rendtartománynak. Akkoriban kezdődött Csaba testvér dévai szárnypróbálgatása. Elöljáróinak komoly fejtörést okozott, hogy az ön által megálmodott mű hogyan illeszthető be az erdélyi ferences rendtartomány életébe, és mekkorára is nőhet, hogy ne legyen túl kockázatos vállalkozás. A rendi gyűlés hozott is egy határozatot, hogy talán háromszáz főben maximálja a befogadható gyerekek számát. Mire azonban a megszületett döntés eljutott önhöz, akkorra már jóval háromszáz fölött volt a gondozottak száma. Így aztán – gondolom – többet nem próbálták lefogni a szárnyait. A gondviselésre való ráhagyatkozás az egész élete. Ezzel együtt a racionális tervezés, a felelősségteljes gondolkodás sem idegen öntől.
– Ez egyfelől hatalmas felelősség, másfelől ha egymillió magyar ember ad egy évben egyetlenegyszer száz forintot, az százmillió forint. Az már az évi költségvetésünk. Még egy sör ára sem évente. Nem az a nagy dolog, amit én csinálok, hanem az a végtelenül szomorú, hogy ugyanilyen összefogásból miért nem tudjuk megoldani a többi hasonló jellegű gondot is. Ezek a művek nem jelentenek olyan nagy kiadást, ha nemzetben gondolkodunk. Akkor miről beszélünk? Tényleg akkora merészség ezt csinálni? Istenben bíznunk kell, jó kedvvel, derűvel a feladatunkat vállalnunk kell, és a többit igenis a Jó Pásztorra kell bíznunk. Ő gondoskodik az ég madarairól, a mezők virágairól, az árvákról, az özvegyekről, csak nem kell bezárni a szívünket.

– Egy korábbi munkatársa, aki egy évtizeddel ezelőtt többször elkísérte erdélyi utakon, mesélte, hogy sohasem lehetett tudni, pontosan hova és miért mennek, hol fognak aludni, és meddig tart az utazás. Amikor valahova megérkeztek, rögtön szót talált az ottani emberekkel. Ha megtetszett önnek egy olcsónak tűnő ház, megalkudott rá, s hamarosan valami szép és jó funkciót talált neki. A helyiek hozták az adományaikat, ön betette a kocsiba, és néhány településsel arrébb általában talált is helyet a rászorulók körében az imént kapott jószágnak. Ilyen egyszerű a gondviselésre hagyatkozás?
– A napokban mentem keresztül a Hargitán, és volt idő, megálltam. Kristálytiszta hegyi patakok csörgedeznek arra, és az egyik patak partján ültem, néztem a vizet, és láttam, hogy a hulló levelekből néhányat felkap a patak, megforgatja játékosan, aztán a következő kanyarban egyet csobban, és leteszi a fövenyre. Belegázoltam a patakba, és akkor is hasonló történt. A felkavarodott vizet nem sokáig sodorgatta a patak magával, hanem a homokot lerakva kristálytisztán szaladt tovább. Úgy gondolom, hogy nekünk, keresztényeknek hasonlónak kellene lennünk. Tudjuk a célunkat. A Jóisten felé tartunk, és utunk során anyagi dolgokat is rendelnek nekünk, bíznak ránk. Az a jó, ha minél hamarább leteszem, valahol a partra rakom. Odaadom valakinek. Mindazt, amit kaptam, egy-egy családnak, gyerekeknek adom tovább. Hála Istennek nincs semmi a nevemen, nem gyűjtöttem magamnak semmit, egyetlen házhoz sincs kulcsom. Azt szoktam mondani a munkatársaimnak, hogy ha 15-20 évig neveled a gyerekeket, akkor a ház a tiéd lesz. A Szent Ferenc Alapítvány nevéről átírjuk a te nevedre az intézményt, a házat. Ez a szabadság, ez a tisztaság nagyon sokat jelent nekem. Ha belegondolunk, hogy milyen lenne az a patak, amelyik mindent, ami belehullott, magával vinne Senki sem ihatna belőle vagy fürödhetne benne. Mindenki messze elkerülné. Jézus Krisztusban is ezt a nagy szabadságot látom. Nemcsak az anyagi dolgoktól kell szabadnak lennünk, hanem a sérelmektől, a haragtól is. Nagycsütörtök, nagypéntek után milyen tisztán, nyugodtan tud Krisztus húsvét hajnalán továbbmenni! Akár a Galileai-tenger partján tüzet rakni, halat sütni az apostolaival. Nincs benne nagycsütörtök, nagypéntek gyűlölete, haragja, kudarca, félelme, semmi. Szabad. Ezt fontos lenne megtanulnunk. Egyetlen hivatásunk, hogy szeressünk, jót tegyünk. Ha ez az alapállás az emberben megvan, mindegy, hogy bányában vagy fóliasátorban kell-e dolgoznia, esetleg ferences szerzetesként gyermekotthont alapítania.

– Kik voltak a mesterei?
– Szent Pállal valahol én is elmondhatom, hogy nem akarok másról tudni, csak Jézus Krisztusról, a megfeszítettről. Ezt tanítja a négy evangélium, és talán az ötödik is, maga Szent Ferenc, aki az evangélium kommentátora. Ő megmutatta, Jézus Krisztus sok mindent hogyan gondolt vagy hogyan szeretett volna. Persze az erdélyi ferences atyák és Márton Áron püspök is nagy hatással volt rám. E tiszta forrásokból mindig jó volt meríteni a nehéz kommunista időkben. Mennyi vidámság és mennyi jókedv, bizalom volt ezekben az emberekben, pedig akkor nagyon kilátástalan volt minden. Mégis tudtak a maguk szegénységében, egyszerűségében szentül élni.

– Milyen adventet szeretne önmagának és gyermekeinek?
– Ez nagy ajándék. Minden adventnek három fontos mozzanata van. Egyrészt érezzük a határainkat, a korlátainkat, a sebzettségeinket, a bűneinket, a gyengeségünket. Másrészt reménnyel tölt el, hogy Jézus mindezek ellenére se kétezer évvel ezelőtt, se most nem fordul el ítélkezve tőlünk. A harmadik mozzanata ennek az adventnek, hogy Jézus nem azt akarja, hogy karba tett kézzel várakozzunk, hanem hogy mi is cselekvő szereplői legyünk ennek az adventnek. Akár úgy, mint Mária vagy József, aki nem a test és a vér kívánságával, hanem Isten akaratából fogadta be a kis Jézust, vagy úgy, mint a pásztorok vagy a napkeleti bölcsek, de mindenképpen valamilyen módon legyünk részesei ennek az adventi, karácsonyi eseménynek. Adná Isten, hogy pozitív szerepünk legyen ebben az adventi, karácsonyi szent időben!

– Hogy néz ki most az alapítványhoz tartozó intézményrendszer, és hány kedvezményezettje van?
– Húsz éve működik a Szent Ferenc Alapítvány, ez idő alatt több mint ötezer gyereket fogadtunk be. Több mint a fele már kirepült. 2430 körüli gyermekünk van jelenleg 78 településen. Házaink elég különbözőek. Például van köztük anyaotthon, ahol kisbabás anyukákat fogadunk be, vagy várandósakat, hogy ne kelljen elvetetniük a gyereket. Egyetemista kollégiumunk és szakiskolánk is működik. Folyamatosan keressük a szövetségeseket. Magánszemélyekkel, helyi önkormányzatokkal, plébániákkal, megyei, állami gyámhivatalokkal együtt igyekszünk gyermekeinket jóra, szépre nevelni.

– Jó sok ajándékon törheti a fejét így karácsony előtt.
– Igyekszünk e tekintetben is Jézustól tanulni. Nem mindent ő maga akart csinálni. Kiválasztott hetvenkét tanítványt, és a lelkükre kötötte, hogy aranyat, ezüstöt ne vigyenek, hanem gyógyítsanak, vigasztaljanak, bátorítsanak. Jézus szeretné az emberekkel megéreztetni, hogy milyen gyönyörűséges jót tenni. Amikor a hetvenkét tanítvány visszatért, egymás szavába vágva mesélték, hogy milyen nagy dolgokat tett általuk az Isten. Jézus egy darabig hallgatta őket, majd örömében felujjongott, és elkezdte dicsérni a Mennyei Atyát. Jézus azt akarja, hogy mi magunk megtapasztaljuk ebben a világban, milyen jó és csodálatos szeretetben, békében élni. Olyan szépen mondja, hogy Atyám a szőlőműves, én vagyok a szőlőtőke, ti vagytok a szőlővesszők. Nem ő akar szőlőt teremni, a gyümölcsöt átengedi nagyvonalúan a szőlővesszőnek. Én magam is igyekszem szőlőtőke lenni. A 2500 gyerek karácsonyi ajándékáról nem nekem kell gondoskodni. Ezt a szerepet átengedem másoknak. Hála Istennek, ez olyan szépen sikerül. Magyarországon, Erdélyben, de az egész világon vannak emberek, akik arra vágynak, hogy angyalok legyenek. A gyerekeink írnak az angyalnak levelet, amelyben három dolgot szoktak kérni, és az angyal válaszol. Aki szeretne angyal lenni, az kap egy ilyen levelet, ennek alapján összeállít egy cipősdoboznyi ajándékcsomagot, felcímkézi névre szólóan, és eljuttatja hozzánk. Hihetetlen sok visszajelzést kapok, hogy milyen jó, hogy én őt angyallá tettem vagy hozzásegítettem, hogy angyal lehessen. Azt szoktuk kérni, hogy négy-ötezer forintnyi ajándék legyen a csomagban. Így elkerülhető, hogy egyik-másik gyerek értékesebb ajándékot kapjon, mert ez irigységet szülne. Eddig nem jött olyan csomag, ami alul lett volna pakolva. Mindig inkább több volt benne, mint amit kértünk.

– Tudom, hogy nem ez az elsődleges cél, de papi vagy szerzetesi hivatás született-e már a gyerekek között?
– Többen elindultak vagy jelezték az elképzelésüket. Egy fiú van, Mátyás testvér, aki most harmadéves ferences szerzetes. Remélem, hogy fogják még követni mások is. Sokan vannak viszont olyanok, akik már két-, háromgyerekes anyukák. A nálunk érettségizettek közül egy lányról tudok, kinek nemrégiben megszületett a negyedik gyermeke.

– Megható pillanat lesz, mikor édesanyjával együtt leteszi az állampolgári esküt. Ő mit szól ahhoz, hogy a szerzetes fiának több ezer gyermeke van?
– Édesanyámmal egy húron pendülünk. Ő az egyik legkedvesebb munkatársam. Az elmúlt húsz évben szinte folyamatosan jelen van, nagyon sok mindent tett, tesz jelenleg is, fizikailag is meg lelkiekben is a gyerekekért. A jó Juci mama nélkül Dévát nehéz lenne elképzelni. Mindenről kiforrott véleménye van, és örültem, amikor együtt adhattuk be az állampolgárságért a kérésünket.